„A kereszténység nem ideológia” – beszélgetés Szőnyi Szilárddal

„Szerintem egy normális pap nagyobb nyitottságot, mondhatni, toleranciát tanúsít egy gödörben lévő homoszexuális iránt, mint egy vérmes LMBTQ-mozgalmár, akinél azonnal belép az identitáspolitikai szempont, és jön az ideológiai furkós. »Homoszexuális vagy? Semmi gond, barátkozz meg vele, és keress fel egy melegbárt« – kis túlzással ezzel fogadja az illetőt, még csak nem is mérlegelve, hogy esetleg segíteni is lehetne rajta." Szőnyi Szilárddal, az egykori Heti Válasz főszerkesztő-helyettesével, a Föltámadott a gender című kiváló könyv szerzőjével beszélgettünk.

– Az M5-ön futó Ez itt a kérdés nemrég második alkalommal is vitabeszélgetést rendezett az úgynevezett reparatív terápiák problémájáról (valójában persze magáról a homoszexualitásról), ezúttal Dombos Tamás LMBTQ-aktivistát, a Háttér Társaság ügyvivőjét is bevonva. Az elsőn ott voltál, most nem hívtak?

– De, hívtak, mert eredetileg az volt a terv, hogy „újrajátsszuk az első mérkőzést”, csak immár Tamással kiegészülve. Sokat gondolkoztam rajta, menjek-e. Az első adás után alaposan felbolydult a közélet ilyesmire fogékony része, de hát kaptam én az utóbbi években hideget-meleget más ügyekben is, nem ismeretlen számomra, hogy a fejemen ugrálnak, szóval ez önmagában nem tartott volna vissza. Ugyanakkor tényleg régóta foglalkozom ezekkel a témákkal – gender, homoszexualitás, abortusz, a hagyományos családfogalom dekonstrukciója, stb. –, és amit mondani akartam róluk, nagyjából elmondtam, leírtam. Végül azért maradtam távol, mert nem akarok ennyire egytémájú emberként megjelenni, ennél sokkal színesebb az érdeklődési köröm; de lám, most is erről beszélgetünk, pedig ha tudnád, menyi érdekeset mesélhetnék mondjuk a Nógrád megyei paraszti építészet szimbolikájáról… Illetve kicsit az új munkahelyem is szempont volt: mivel a jezsuiták munkatársa vagyok, úgy érzem, meg kell gondolnom, milyen gyakran állok bele konfliktusos ügyekbe. De nem ez volt a döntő szempont, sőt, az egyik rendtag kifejezetten biztatott:

„Ha valami miatt támadnak, hát emiatt nyugodtan tegyék!”

A könyved olvasása közben egy cetlire feljegyeztem magamnak, hogy ezekben a szövegekben amolyan „eléggé radikális párbeszédkészség” működik. Szóval tényleg meglep, hogy ez a hajlamod – amit akár jezsuitásnak is lehetne nevezni – ezúttal nem tudott felülkerekedni benned.

– Valóban, sokáig az ilyen lehetőségektől feltámadt bennem a harci-, pontosabban a párbeszéd-kedv, de azért az utóbbi időkben már csak jobbára szemlélője vagyok a honi – egyre viszolyogtatóbb – közéletnek. Abban a helyzetben is egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, hogy keresztény-konzervatív közegben egy-két kolléga mellett ennyire az én nevemhez tapad a genderkritika.

Úgy érzem, nekem és az ügynek is jót tenne, ha mások is hallatnák a hangjukat; örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi időben egyre többen merik kinyitni a szájukat.

A jezsuitás jelzővel nagyon kedvesen hízelegsz, de sajnos nem érdemlem meg: kevés vagyok én ahhoz. Az viszont talán nem véletlen, hogy éppen a Jézus Társaságánál kötöttem ki – mindig is rokonszenveztem az elhivatottságukkal, a nyitottságukkal, az intelligenciájukkal.

– Azt mondod, nem akarsz egytémájú ember lenni, de közben meg nyilván érzed, hogy amikor genderről, queerről, radikális feminizmusról beszélünk, akkor kicsit mintha mindenről beszélnénk. Ezek az emberségünk mélyét érintő elképzelések, talán nincs is olyan terület, amiről ne szólnának. Szilvay könyve se véletlenül lett közel félezer oldal.

– Igazad van, ebből a szempontból valóban az élet alapkérdéseit feszegetjük. A könyvemben is rengeteg téma kerül elő, messze nem csak azok, amiket jellemzően a genderhez vagy az LMBTQ-mozgalomhoz szokás kötni. Ugyanakkor az olvasó fejében mégiscsak úgy áll össze, hogy amikor meglátja a cikkemet, azt mondhatja: „Na, ez a fazon már megint nem tud lejönni a melegekről.”. Szilvay Gergely könyvét egyébként nagyra tartom: alapmű, mely filozófiai mélységgel vezeti le, hogy miért nem tekinthetjük két azonos nemű ember párkapcsolatát házasságnak. Hozzáteszem azonban, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot támogatom:

szerintem az jó kompromisszum a melegpárok elköteleződésének állami elismerését kívánók és a hagyományos családmodell értékeit védők között.

– Beszéljünk konkrétan a könyvedről! Nagyon szeretsz idézni, akár szokatlanul hosszan is.

– Ez az egyik gyengém. Ha találok valakinél egy ütős megfogalmazást, akkor nem tudok ellenállni, és beillesztem az írásomba. Sokszor érzem, hogy egy-egy gondolatot más már – ráadásul sokkal jobban – szavakba öntött, így előszeretettel ékeskedem idegen tollakkal.

– Tényleg csak ennyi? Nekem úgy tűnik, hogy ezt az idézési gyakorlatot teljesen tudatosan engedted be a kötetbe, hiszen alapvető szinteken is hat, pl. „közösségivé” teszi a szövegeket, módszeresen oldja a monologizáló beszédmódot. Vagy ez nem volt célod?

– Ösztönösen talán ezzel is azt szeretném érzékeltetni, hogy nem magányos szélmalomharcos vagyok, amit én mondok a magam szerény eszközeivel, azt más, nálam tekintélyesebb személyiségek már megfogalmazták. Meg aztán, nem vagyok pszichiáter vagy más szakember, csak egyszerű „firkász”, és szükségét érzem, hogy a magam avatatlanságát megtámogassam hivatásos hozzáértők véleményével. A Föltámadott a genderben is taglalt kérdések, esetek ugyanis gyakran szakemberért kiáltanak,

de például a homoszexualitás kezelhetőségét valló terapeuták idehaza nem mernek a nyilvánosság elé állni, mert félnek, hogy ellehetetlenítik őket.

Ezért van, hogy a tévéstúdiókban a hozzám hasonló „műkedvelő” zsurnalisztáknak kell képviselni a szempontjaikat. Most már legalább van egy Hodász Andrásunk, aki nem pszichiáter ugyan, hanem katolikus pap, de hitelesen tud arról beszélni, miként kérik akár a lelki vezetői segítségét homoszexuális emberek. A vele történt tévés beszélgetés után egyébként engem is megkeresett valaki, hogy el tudnám-e irányítani egy megfelelő szakemberhez…

– Erre mit tudtál mondani?

– Az első körben megkértem egy olyan jezsuitát, aki rendszeresen és nagyon empatikusan kísér homoszexuális embereket, hogy szánjon rá egy kis időt. Úgy tudom, mély, gazdagító beszélgetés kerekedett a dologból. Emellett természetesen felvettem a kapcsolatot egy általam ismert pszichiáterrel is.

– Gyakran hallani, hogy amit homoszexuálisok a papoknak mondanak, az tulajdonképpen nem számít, mert ezekben a helyzetekben mindenféle bibliai meg egyházi elvárásokkal van tele a levegő, és emiatt az amúgy is gödörben lévő (fiatal)emberben mindenféle megfelelési kényszerek, lényegében önbecsapások működhetnek. De miért ne lenne ugyanez elmondható a mindig-mindent a nemi identitáson keresztül megragadó LMBTQ-mozgalmárokkal folytatott beszélgetésekről is?

– Merészebbet mondok.

Szerintem egy normális pap nagyobb nyitottságot, mondhatni, toleranciát tanúsít egy gödörben lévő homoszexuális iránt, mint egy vérmes LMBTQ-mozgalmár, akinél azonnal belép az indentitáspolitikai szempont, és jön az ideológiai furkós.

„Homoszexuális vagy? Semmi gond, barátkozz meg vele, és keress fel egy melegbárt” – kis túlzással ezzel fogadja az illetőt, még csak nem is mérlegelve, hogy esetleg nem akar kibékülni az irányultságával, vagy netán segíteni is lehetne rajta. Egy nyitott lelkipásztor viszont, azt gondolom, a valódi meghallgatás jegyében fogad, és nem az lesz az első dolga, hogy a kárhozattal riogasson, ha nem változol meg. Nyilván elmondja, tapasztalatai szerint mivel jár az ilyen életforma, és bár felkínál lehetőségeket, irgalommal fogadja, ha nem kaptál akkora erőt, hogy ebben a kérdésben maradéktalanul betartsd az egyház tanítását.

A kereszténység ugyanis nem ideológia,

amihez a képviselőinek foggal-körömmel ragaszkodniuk kell, hanem életre szóló, szabadon elfogadható vagy elutasítható meghívás egy Istennek tetsző és az ember javát is szolgáló életformára.

– És nálad, a könyvedben vajon mennyi toleranciát lehet találni?

– A könyvben én sem rejtettem véka alá a katolikus tanítást, még a hitemet sem, viszont újságíróként arra mindig igyekszem ügyelni, hogy ne hittételekkel érveljek, senkit ne dorongoljak le „nagy igazságokkal”. Úgy hiszem, hasznosabb, ha olyan érvkészletet használok, amelyben minden világnézet képviselője találhat magának valami megfontolásra érdemeset. Ahogy G. K. Chesterton mondja: „Közös nevezőnk legyen a józan ész!”

– Rafinált dolog ez, hiszen a katolikus tanítás – a vallások nagy többségéhez képest legalábbis – eleve nagyon jó viszonyban van a józan ésszel.

– Nem biztos, hogy rafináltnak kellene ezt mondani. Mindenesetre távolról sem baj, ha az ember hitbéli meggyőződése, mintegy véletlenül, felsejlik egy beszélgetésben – valahogy úgy, mint a zakózsebből kikandikáló díszzsebkendő.

– Nem rafináltság, tehát nem is módszer – akkor viszont nyilván őszinte kockázatvállalás. Megint a „jezsuitás” alkatnál vagyunk… Azt ugye nem tagadod, hogy erősen vonzódsz a határkereséshez, a perifériákhoz?

– Persze, hogy nem. Azért is lettem újságíró, mert nagyon tudnak izgatni dolgok, és különösen is a határhelyzetek. Echte katolikus családból származom, az egyetemen történelem szakon mégis egyik első dolgom volt, hogy speciális kollégiumként hebraisztikát hallgassak, és a Dohány utcai zsinagógában részt vegyek Schőner Alfréd főrabbi óráin. Valószínűleg az LMBTQ-témakörhöz is a konfliktusos helyzetek iránti érdeklődésem vezetett.

– Az anyaság kérdése elég későn kerül elő(térbe) a könyvedben. Pedig az ember azt gondolná, hogy minden elképzelhető értelemben ez a nullpont, csakis innen érdemes elindulni.

– Természetesen, de a könyv szerkesztésekor nem annyira a kérdéskör belső felépítését akartam tükrözni, inkább arra próbáltam figyelni, hogy az emberek a hétköznapokban általában hogyan szembesülnek napjaink „nemi forradalmának” jelenségeivel, és ilyenkor mi zavarja őket legjobban és legelőször. Ezért az anyasággal általában és konkrétan is foglalkozó írások helyett a Feminizmus vagy familizmus című fejezet került a kötet elejére. Annak jegyében, hogy először lássuk, kik ostromolják a várat, és utána nézzük meg, hogyan védhetnénk meg – illetve, ami még fontosabb, miként tehetnénk mások számára is vonzóvá – az értékeinket.

*

Szőnyi Szilárd (1967, Budapest) angol-történelem szakra járt az ELTE-n. Eredetileg nyelvtanár, majd az Igen című katolikus újság, később a Magyar Nemzet, aztán a lap tavaly nyári megszűnéséig a Heti Válasz újságírója. Több könyv szerzője, szerkesztője, legutóbbi, Föltámadott a gender című kötete 2017-ben jelent meg. Jelenleg a magyar jezsuiták Média- és Kommunikációs Irodájának vezetője. Házas, négy gyermek édesapja.

 

A témában olvasásra ajánljuk:

Sex, gender, sajtos omlett – beszélgetés A melegházasságról című könyv szerzőjével