1919. március 21-én létrejött a Tanácsköztársaság, és nem sokkal az új rezsim megalakulása után számos olyan intézkedés született, amely az egyházak és a vallás ellen irányult.
„Terrorral követelik, hogy az iskolákban azonnal szüntessék meg a hitoktatást, az egyház és
állam azonnali szétválasztását! […] Hatalmi hóbortjukban ma még az egyházi vagyonnak
saját céljaikra való elharácsolásával is megelégednének, holnap már majd a templomoknak
munkáscélokra való lefoglalását fogják követelni!”
– e sorokat Moravitz Lajos még 1919. január 5-én írta a keresztényszocialista Igaz Szó hasábjain, s amit vizionált, az néhány hónap múlva tényleg valóra is vált.
Egyházellenes rendelkezések
Az, ami a Károlyi-kormány idején még csupán elvi kinyilatkoztatásként merült fel, a Tanácsköztársaság idején már be is következett. Megalakulása után a Forradalmi Kormányzótanács már március 22-én jó néhány intézkedésről rendelkezett, ennek jegyében a kormányzat döntött az állam és egyház szétválasztásáról is.
Márciusban és áprilisban hozták meg azokat az intézkedéseket, amelyek mindezt specifikálták. Március 27-én a hitoktatás megszüntetését, 29-én a nem állami tulajdonú oktatási-nevelési intézmények államosítását rendelték el.
hirdetésÁprilis 21-én pedig már arról rendelkeztek, hogy minden egyházi vagyont el kell kobozni, kivéve a vallási szertartásokhoz szükséges felszereléseket és épületeket. Ennek viszont némileg ellentmondott az április 25-én kelt rendelkezés, ahol úgy fogalmaztak: „a helyi tanácsok által kiküldött likvidáló bizottság elvehet minden ingó és ingatlan vagyont az egyházközségektől, kivéve a szent épületeket és tárgyakat”.
Az egyházi vagyon felszámolását az Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottság felügyelte, amelynek élén egy korábbi szerzetesnövendék, Fáber Oszkár állt. Bár a központban nyíltan rendelkeztek arról, hogy miként kell fellépni az egyházakkal szemben, helyi szinten az előírásokat sokszor csak hellyel-közzel teljesítették a biztosok.
A rendelkezések végrehajtása hónapokig elhúzódott, azonban lassanként az egyházak vagyonát államosították. A gyakorlati kivitelezés viszont sok esetben eltért. Néhány egyházközségtől valóban minden ingó és ingatlan vagyont elvettek, másoktól viszont semmit sem vittek el.
Más esetekben viszont még az is előfordult, hogy a lelkészek, szerzetes saját, személyes tárgyait is elvitték, amelyre a fenti rendelkezések értelmében sem lett volna joguk a biztosoknak. Nagyon sok minden függött tehát attól, hogy helyi szinten éppen ki hajtotta végre a rendelkezéseket, illetve, hogy a helyi közösségek mennyire tudtak kiállni saját magukért.
Az ingatatlanok tekintetében a parókiákat szintén államosították, de a lelkészek legtöbbször továbbra is ott lakhattak. Nagyon gyakran viszont mellettük másokat – agitátorokat, katonákat vagy éppen rászorulókat – is elszállásoltak a parókiákon.
Az egyház földbirtokainak jelentős részét szintén államosították, ez sok egyházi alkalmazott számára a megélhetés elvesztését jelentette. Továbbá a fenti előírások ellenére néhány templomot is államosítottak, és helyenként saját célokra kezdték használni ezeket az épületeket.
Na de kihez kerültek az ingóságok?
Az egyházi vagyon lefoglalása során az is előfordult, hogy az állam helyett a tanácsköztársaság biztosainál és vezetőinél kötött ki a megszerzett értéktárgyak egy része. Szabados Sándor közoktatásügyi népbiztos irodájának egy szekrényében például utóbb 33 darab arany és ezüst kegytárgyat – többek közt egy szenteltvíztartót is – találtak, amelyeket vélhetően mind az egyházaktól koboztak el.
Terror a papokkal szemben
Az országot járó vöröskatonák sok esetben atrocitásokat követtek el a papság ellen. A papokat gyakran halállal vagy fogsággal fenyegették, és bizonyos esetekben mindez tettlegességig, sőt néha gyilkosságig is fajult. A terrorizált papok egy kisebb része aktívan buzdított és fellépett a kormányzat ellen, azonban az áldozatok többsége az ártatlanok közül került ki.
Egyházellenes intézkedések – „vallásos” propaganda
Azt azért a Tanácsköztársaság vezetői is észlelték, hogy a vidéki társadalom nem üdvözölte az egyházzal és a vallással szemben megfogalmazott intézkedéseket. Épp ezért nagyon sok helyütt tagadták azt, hogy ők a hitélettel szemben próbálnak fellépni, illetve bizonyos esetekben épp ezért igyekeztek a keresztény vallás elemeire is építeni saját propagandájukban.
Sztrókay Kálmán író például a Nincsenek csodák. Mi a csoda? című röpiratában Jézusra hivatkozva igyekszik legitimálni a fennálló állapotokat. E művében egy helyütt így fogalmaz:
„Ha Jézus élne, és látná, hogy az emberek ledobták magukról a jármot, és
békességben, megértésben, boldogságban akarnak élni, urak és papok nélkül, akkor azt
mondaná, végre mégis eljött az én országom!”
Más helyütt pedig úgy fogalmaztak, hogy „A proletár a prófétával vallja, hogy Istent megbántani csak azzal
lehet, ha embertársainkat bántjuk és az evangéliummal: Istent szeretjük, ha embertársainkat
szeretjük”.
Sok helyütt hivatkoztak arra is, hogy a vallás önmagában nem elítélendő dolog, viszont azt nem tűrték, hogy bárki vallási alapra helyezkedve kritizálja a rendszert. Úgy fogalmaztak, a vallás addig tolerálható számukra, „amíg megmarad a te szobád falain belül… [de] ha egyszer ez a vallás kijön az utcára, és nyíltan arra törekszik, hogy a lelkek világosságát, értelmét sötétségbe burkolja, […] hogy a papok birkanyáját szaporítsa: akkor annak a vallásnak azt mondom: – Eredj csak vissza a te szobád falai közé, de az utcán csatangolni meg ne lássalak, mert kitekerem a nyakadat”.
(Az idézet egyébiránt a Kommunizáljuk-e Zsófit? című, a Közoktatási Népbiztosság által terjesztett, mai szemmel nézve igencsak mulatságos írásból származik, amelyet itt el is lehet olvasni.)
Tehát, míg az egyházzal szemben a Tanácstársaság képviselői mindig felléptek, a vallást bizonyos esetekben igyekeztek felhasználni a saját propagandájukban is.
Összegzés
Az elmondottakat összegezve az látható, hogy az egyházakat és a vallást a Tanácsköztársaság 133 napja negatívan érintette. A központi rendelkezéseknek a társadalom ahol csak tudott, igyekezett ellenállni, és ezáltal részsikereket sikerült elérni, mindazonáltal az egyház- és vallástörténet nézőpontjából a Tanácsköztársaság ideje sötét korszaknak mondható.
A proletárdiktatúra bukása után az új kormányzat érvénytelenítette a Tanácsköztársaság rendelkezéseit, ezzel megkezdődött az elkobzott vagyon visszaszolgáltatása az egyházak részére is.
Források: Csűrös András Jakab: Református egyházi élet a Tanácsköztársaság idején. A magyar reformátusság egy válságos időben; Szabó Viktor: A Magyarországi Tanácsköztársaság propagandája; Magyarország a XX. században, II. kötet.
