Az előzmények összefoglalásaként röviden csak annyit, hogy a magyar kormány nem képviseltette magát a január 30-ai európai parlamenti vitán, amire a mélyebb okok elemzésére ezúttal is rest ellenzék efféleképpen reagált: „Milyen vakmerő kormányfője van Magyarországnak! Az ilyenekre mondják, hogy kispályás” – írta például a Zsúrpubi. „Az Unió nem csinálta össze magát, a magyar kormányfőről már nem merném ugyanezt állítani…” – így igyekezett savazni Orbánt a Kádár-rendszer egykori újságírója, Juszt László.

Autodafék helyszínei egykor és ma

A heves indulatokat a miniszterelnök január 25-i rádióinterjújában elhangzottak korbácsolták fel, amikor a Sargentini által kezdeményezett vitanapról a következőket mondta a kormányfő: „Ez egy Soros-féle szeánsz, egy választási gyűlés lesz, ahol a bevándorláspárti európai uniós képviselők egy könnyű autodaféra jönnek össze, ahol a nekik nem tetsző országokat – ez most éppen Magyarország – majd jól elítélik”. Hozzátette még, hogy egyébként az európai választások után ezek az emberek nem lesznek már sehol, hiszen „ez egy kifutó modell, új parlament jön.”

Bejelentette egyúttal azt is – jó előre –, hogy ő mindig ott van, ahol a magyar nemzeti értékekért kell harcolni, de ezen a vitán nem vesz részt, mert a bevándorláspártiak kampányeseményét nem szándékozik segíteni.

Judith Sargentini, a purifikátor

Úgy tűnik, hogy ellenzéki körökben ezúttal leginkább a „könnyű autodafé” és a „kifutó modell” kifejezések csapták ki a biztosítékot, de egy nappal a vitanap után azt kell mondanunk, hogy rendkívül helytálló helyzetelemzésnek bizonyult e szókapcsolatok használata. Hiszen Frans Timmermanstól, az Európai Bizottság első alelnökétől nyílt és burkolt fenyegetést kaptunk, Judith Sargentini újra sürgette a Magyarország elleni eljárás minél hamarabbi megkezdését, kifogásolta többek között a CEU „elköltözését”, és újra úgy vélekedett, hogy a magyar embereknek minden okuk megvan arra, hogy utcára menjenek.

Frans Timmermans felszólal a jogállamiság magyarországi helyzetéről tartott vitán a parlament plenáris ülésén – MTI/Európai Parlament/Jan Van de Vel

Egyébként szomorú epizódja volt e „könnyű autodafénak” még az is, hogy magyar európai uniós képviselők ezúttal is felszólaltak hazájuk és annak kormánya ellen.

Az MSZP képviseletében Szanyi Tibor kijelentette, hogy a kormány „a szovjet blokk legvidámabb barakkját Európa új siralomházává alakította”, a Párbeszéd EP-képviselője, Jávor Benedek azt hangsúlyozta, hogy „szeptember óta Magyarországon fénysebességgel romlott a helyzet”, a DK-s Niedermüller Péter szerint pedig hazánknak nincs helye az Európai Unióban, ezért „Orbánt ki kell dobni” onnan.

Gál Kinga, a Fidesz EP-képviselője ezt a kijelentést nevetségesnek nevezte és ellenzéki performansznak titulálta a vitát. Morvai Krisztina Judith Sargentinit kérdőre vonta, hogy miért nem Emmanuel Macronnal kapcsolatban folytatnak vitát, miután ezrek tüntetnek ellene Franciaország-szerte hosszú idő óta. Morvai a párizsi helyzetet a 2006-os magyar „szemkilövetésekhez” hasonlította.

Deutsch Tamás ürügynek nevezte a vitanapot, és feltette azt a kérdést: miért indítottak támadást a magyar emberek ellen? Deutsch kiemelte: a bevándorláspárti, Soros György nyílt társadalom-modelljét megvalósítani szándékozó EP-képviselők indulata Magyarországgal szemben abban gyökerezik, hogy van egy, az európai emberek életét évtizedekre meghatározó sorskérdés, amelyben a magyarok elsöprő többsége – párthovatartozástól függetlenül – egészen mást akar, és ez a bevándorlás ügye.

A vitanap valójában a Soros-féle messianisztikus mantrák már-már hittani szintű krédójának megvallására próbálta rákényszeríteni a magyar kormányt. A nyílt társadalom dogmáitól való eltévelyedésre való rávilágítás képezte ennek az ülésnek a fő csapásvonalát. (A napokban Békés Márton tollából olvashattunk egy remek elemzést a Soros-féle messianizmus hittételeiről.)

Az inkvizíció által elítélt – Eugenio Lucas Velázquez (1862) festménye

A vitának nevezett „könnyű autodafé” igazi természete a valós tényekről való egyenes beszéd feltűnő hiányában lepleződött le leginkább. Tehát a szó eredeti értelmében vett igazi autodafé volt, és egyben igazán könnyű is, hiszen az egyórásra sikeredett magyarországi jogállamiságról szóló vitát még a balliberális ellenzéki sajtó vezérorgánumának tartott Index is „szokásos keretek között zajló esemény”-nek tartotta, mint azt írták: „Migránsok, Soros, Putyin, korrupció…, amely gyakran váltott át magyar belpolitikai vitává.”

Valóban szent színjáték volt, a középkor autodaféinak kései utánzata, amelyben drámai körülmények között az igaz hit védelmében igyekeztek az eltévelyedőket és a hittagadókat leleplezni.

Az inkvizíció elítélte, ezért un. szambenitót visel és hátán Szent András keresztet (Francisco de Goya), jobbra Zichy Mihály „Autodafé” című festménye

Az autodafé fogalma eredetileg – spanyolul: auto de fe, portugálul: auto-da-fé, latinul: actus fidei – a katolikus egyház egykorvolt ítélkezési módját, amolyan hitcselekmény feletti hitítéletet, „hitbeli aktust”, „szent színjátékot” jelentett, amely később a 16-17. századi Spanyolországban és Portugáliában a halálra ítélt eretnekek nyilvános megégetésének meghatározásává vált.

Az autodafé eleinte az eretneket elítélő döntés nyilvános és ünnepélyes felolvasását jelentette, amelynek közvetlen következménye szinte mindig egy kiadós máglyahalál volt. Később ezeket a nyilvános eretnekégetéseket is autodafé néven kezdték emlegetni.

Mint láthatjuk, a kor viszonyaihoz jól illeszkedő komoly „sajtóra”, azaz nyilvános és ünnepélyes kihirdetésére számíthatott egy-egy autodafé ítélethirdetés. S ez nincsen másként manapság sem, olvassuk csak el az ülés kapcsán csütörtök reggelre megjelenteket a lassan már világvallássá vált liberális sajtóban.

Az autodafénak van egy kis pikantériája is ebben a politikai helyzetben, amire némi nyelvészkedés után csodálkozhatunk rá. Az auto da fe, a hit aktusa, szent színjáték szóösszetételben az auto rész latin előzménye az actus szó, az agere igéből – agere, actum (cselekszik, végbevisz), a fe szó pedig a fides, hit szóból ered. Az aktus a latinban cselekmény, esemény eljárás értelmű, úgy mint pl. a koronázás ünnepélyes aktusa; nemi aktus szóösszetételekben szokott előfordulni. Az autodafé „fe” összetevője a fidelis – „kedélyes, jó kedélyű, vidám”, a tulajdonképpeni „hűséges, megbízható”, fides (hűség, tisztesség) értelmű; s minden, ami ennek ellentéte, az perfid, azaz hitszegő. A brüsszeli autodaféban tehát olyan eljárást indítottak a Fidesz, a „hűség, tisztesség” nevű párt ellen, amelyben perfidusnak, régies magyarban perfidnek, hitszegőnek, azaz hazugnak, árulónak, megbízhatatlannak, hűtlennek, hittörőnek, szószegőnek, esküszegőnek, hitehagyónak, renegátnak, kétkulacsosnak, kétszínűnek, csalárdnak, illojálisnak nyilvánították.

„Eretnek” könyveket éget a spanyol inkvizíció – Pedro Berruguete: Autodafé című festménye

Az autodafé, a szent színjáték, a katolikus hit védelmére létrehozott egyházi bíróságnak, az inkvizíciónak az eszköze volt. Persze az inkvizíció sem pontosan úgy volt, ahogy arról a későbbi felvilágosult szerzők beszámoltak, mint ahogy nem létezett az első éjszaka joga, vagy az erényöv sem, amelyek mindegyikéről lassanként kiderült, hogy csak szabadkőműves fake news-ok voltak csupán. A történészek mai becslései alapján az inkvizíció által perbe fogott személyeknek mintegy két százaléka (ez is azért több tízezer ember) végezte máglyán.

Mindazonáltal az inkvizíció nem az a korszerű, humanitárius, felvilágosodott intézmény volt, amelyre az európai keresztény civilizáció nagy büszkeséggel tekinthetne vissza, oly annyira nem, hogy II. János Pál pápa 2000-ben bocsánatot is kért a katolikus egyház nevében a múltban és a jelenben elkövetett bűneiért.

Tomas de Torquemada és „intézménye”

Az inkvizíció egyik emlékezetes alakja volt Tomas de Torquemada, aki a keresztény hit védelmezőjeként szolgálta a 15. századi Spanyolországban a csak az „egy ország, egy nép, egy vallás” teóriáját. Erről a modern Európai Unióban is tudnának mesélni a ma már inkvizíciós módszereket ugyan nem, de széles sajtónyilvános autodaféket rendező föderalista bevándorláspártiak.

Torquemada nevéhez több ezer ember lemészárlása, elűzetése fűződik, az egész életét arra tette fel, hogy megvédje a „keresztény hit tisztaságát”, nem sajnálva a legdrasztikusabb módszerek bevetését sem. Kegyetlenül fanatikus hűséggel hitt, és az inkvizíció ügyét extrém odaadással szolgálta. Ferdinánd király és Izabella királynő támogatásával vezette a szent inkvizíció intézményét, több ezer embert börtönzött be, kínoztatott meg és küldött máglyára.

A vértelen inkvizíciós eljárások

Korabeli írások csak „szadista fanatikusként” tartják számon, neve egyet jelent az inkvizíció horrorjával, a vallási vakbuzgósággal és a kegyetlen fanatizmussal. Munkálkodásának éveit a faji megkülönböztetés miatt a történelem a „középkori holokauszt” kifejezéssel illeti: véleménye szerint ugyanis a bűn eredendően a zsidók vérében van.

Korunk európai hitbuzgó torquemadai, a sargentinik és a verhofstadtok sem szűkölködnek antiszemita kijelentésekben, miközben szeretik szemforgató módon éppen Magyarországot kárhoztatni emiatt, elmenve akár addig is, hogy a holland szélsőbaloldali politikus és pártja hagyományosan ellenséges, antiszemita hangokat üt meg Izraellel szemben. Sargentini pártjának egyik rendezvényén például a zsidóság elgázosítását követelték marokkói migránsok, amitől a Magyarországot gyalázó politikus eddig még nem határolódott el. Az is kiderült, hogy a holland EP-képviselő párttársai fegyvereket csempésztek a Hamász nevű iszlám terrorszervezetnek Gázába, Sargentini pedig azon sajnálkozott, hogy nem lehetett ott a csempészhajón. Sőt ilyesmiket írt még 2015-ben: „Júliusban meglátogattam Izraelt és Palesztinát, és blogoltam is. Izraelre a helyes szó igazán az apartheid” – üzente Sargentini a hivatalos Twitter-oldalán.

Sargentini az 2015-ös Twitter-bejegyzésén

Számos párhuzam felfedezhető még a szent színjátékok korabeli és mostani színirendezőinek „művei” közt, de amire még feltétlenül fontos felhívni a figyelmet, az a dolgok realitásától való teljes elszakadás, s az irrealitást valósággá felemelő buzgalmi szándékok mindenek fölöttivé tétele, a totális irrealitás.

Az örökké fölényeskedően gúnyolódó Voltaire vallásellenes szatírájában, a Candide (1759) hatodik fejezetében tőle szokatlanul komoly hangvételben így emlékezik meg a korabeli Európát megrázó tragikus eseményről, az 1755-ös lisszaboni földrengésről és szökőárról: „De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá.”

Az 1755-ös lisszaboni földrengés és szökőár korabeli ábrázolása

Ennek kapcsán jegyzi meg a Candide egy másik részében: „A Coimbre-i tudományegyetem megállapította, hogy néhány személynek fényes szertartások között, lassú tűzön való elégetése csalhatatlan titka annak, hogy a földrengést megakadályozzák.”

Európa ma egy óriási földcsuszamlás közepette próbál megmaradni, de az irrealitások bilincseiben vergődő lobbisták mégis a legfontosabb tevékenységüknek azt tartják, hogy a földrengések megakadályozásának érdekében fényes szertartások között, lassú tűzön égessenek el akár nemzeteket is a Nagy Eszme fenségesnek vélt oltárán.