Ferenc pápa 2017-ben, az irgalmasság rendkívüli szentévében hirdette meg a szegények világnapját, amelyet idén második alkalommal „ünnepelhettünk”. Jóllehet az ünneplés fogalma ebben az esetben lényegesen különbözik más ünnepeinktől. A Katolikus Egyház, a hívek és a világ egésze figyelmének koncentrálása nagyon fontos az olyanok érdekében, akikről bizonyosan tudjuk, hogy hangjuk egyébként sosem hallatszik igazán.
Kik is azonban a szegények? – tehetnénk fel a tisztázó kérdést. Kik azok, akiknek helyzetére, és akikkel szembeni kötelességünkre felhívja figyelmünket e nap?
Az ENSZ adatai szerint közel 700 millióan vannak, akik nem tudják életünk mindennapi, legalapvetőbb szükségletüket biztosítani. Akik tartósan éheznek és a társadalom szövetéből is kikerültek. Ők emberiségünk peremre szorultjai – ahogy a pápa gyakran fogalmaz.
A magyar nyelvben érzékletes a különbség a szegénység egyes fokozatai között. Ez utóbbi életállapotot, a napi kilátástalanság legmélyebb szintjét nyomornak nevezi. De mi a különbség szegénység és nyomor között? Miért használunk külön fogalmakat, kategóriákat szétválasztásukra, olykor tudattalanul is? Hiszen elsőre azt hihetnénk, hogy a szegénység, mint olyan, összességében elviselhetetlen állapot.
Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke gyakran meséli el azt a történetét, amikor egy indiai nyomortelep lakójával beszélgetve, az a következőt mondta neki:
hirdetés„ha minden nap van mit ennem, innom, van mit felvennem és fedél a fejem felett, akkor a Föld mindent megadott nekem, amit adhatott”.
A világtól, a társadalomtól egyre több dolgot várunk el: oktatást, egészségügyi ellátást, nyugdíjat, szociális segítséget, és megannyi minden mást. Felsorolni is nehéz. Mindeközben lassan elfeledkezünk arról, hogy
a közjó nem a „Holdról” érkezik. Az közös munkánk gyümölcse.
Pont olyannyira értékes, amilyennek megteremtjük és amennyire megbecsüljük. Ferenc pápa pontosan arra igyekezett felhívni a figyelmünket, hogy a közösségi felelősségvállalás nem állhat meg a társadalom döntéshozói szintjén: kisebb közösségeinkben és személyes felelősségünk vonatkozásában is értelmeznünk kell. Nehéz feladat, de emberségünk nagyrészt azon alapul, ahogyan és amit egymással teszünk. A Szentatya iránymutatása ezen is túlmutat, hiszen kimondja: nem elég, ha nem teszel rosszat mással; cselekedned kell érte.
Ez a kötelességünk nem e világnappal, nem is a rendkívüli szentévvel kezdődött. Miért kell mégis nap mint nap felhívni a figyelmünket erre? Azt hiszem, a választ mindnyájan tudjuk, a változáshoz azonban az első lépést önmagunkban kell megtennünk. Ha azonban saját válaszunkhoz ez a nap visz közelebb, már megérte, máris sokak terhe enyhülhet. Vannak, akiké a nyomortól, míg másoké a közömbösségtől.
Győri-Dani Lajos
Vendégszerzőnk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke.
