Istent szolgálva a közösség által: Példaképünk a Molnár házaspár

– A Gyulafehérvári Pasztorációs Iroda munkatársaként és akolitusként, illetve hitoktatóként milyen kihívásokkal kell szembenézniük a 21. század egyre szabadosabb világában? Hogyan lehet ezeken szeretettel és sikerrel átjutni? 

Izabella: Ezen a munkaterületen nagyon sok lelkes és lelkesítő munkatárssal dolgozom együtt, és ezáltal azt tapasztalom, hogy közösségben, egységben az erő. A célcsoportunk, például akik számára képzéseket szervezünk, szintén lelkes és tenni akaró emberekből áll, akiktől én magam is sokat tanulok. Mindig feltöltődöm lelkileg egy-egy képzés, alkalom után. A kihívás abban áll, hogy a közömbösöket, az egyháztól távol maradókat is meg tudjuk szólítani, mindenkit a maga módján. Ennek a kulcsa, hogy

az evangélium szerinti életet úgy tudjuk élni, hogy mások számára is vonzó legyen.

Ez nagyon sokszor azt is jelenti, hogy szembe kell menni a ma divatos szabados felfogással.

Csaba: Hitoktatóként a legnagyobb kihívás a gyerekek figyelmének lekötése, az érdeklődésük felkeltése a hit felé. Én líceumokban tanítok. Azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb időt töltenek a szülők a gyerekekkel, egyre inkább kiszorul a vallásos nevelés a családi életből. Sok esetben közömbösek a diákok, és egészen alapvető dolgokat sem ismernek, tudnak Istenről, a vallásunkról. Elsősorban úgy próbálok a szabados kihívásokkal szembenézni, hogy mindig lehetőséget adok a személyes kérdések, témák felvetésére. Ha látom az érdeklődést az általuk felvetett téma iránt, akkor hajlandó vagyok arról beszélni.

Egy másik jól bevált technikám pedig az, hogy mindig az aktuális egyházi időszak sajátosságait elmondom, ezáltal évente legalább tőlem hallják, hogy mikor milyen ünnep van, milyen üzenete van az ünnepnek, hogyan alakultak ki, stb. Ezen kívül igyekszem mindig saját élményeket bevinni. Az a tapasztalatom, hogy ez mindig hatásos, ezekre felfigyelnek, és nagyon sok esetben meg is jegyzik.

– Mi vonzotta Önöket az emberek szolgálatához, ehhez a hivatáshoz?

Izabella: Nekem a közösség volt a meghatározó a szakmai hivatásom kialakulásában. Boldog és békés gyerekkorom volt, a szüleimre mindig felnéztem, vallásosan neveltek minket. De a kiteljesedést, a fejlődést mindig a közösség jelentette számomra. Úgy éreztem, hogy

a közösségben „élek” igazán.

Az otthoni ifjúsági csoport, a különböző „szervezkedések”, majd az egyetemi évek alatt is a közösségben éreztem teljesnek magam. Ebbe beletartozott a tánccsoport, a kórus is, de meghatározó mindig a vallásos közösség volt.

Csaba: Már kisgyerekként szerettem az oltár körüli szolgálatot. Öt éves koromtól a mai napig szívesen ministrálok. Volt olyan időszak, amikor kicsiként egy vasárnap három misén is ministráltam, annyira vonzott az oltárszolgálat. Ezért is jelentkeztem a teológiára, ahol négy évet elvégeztem. Emellett nagy szerepe volt a papi példaképeknek, akikre gyerekkoromban felnéztem.

– Három gyermekes szülők. Mit tanultak önmagukról, a kapcsolatukról a gyermekeik által? 

Izabella: Önmagamról többet tanultam a gyerekekkel töltött idő alatt, mint egyéb önismereti tevékenységeken.

A gyerekek tükröt tartanak elénk, sokszor kíméletlen tükröt.

A családunkban adott a légkör ahhoz, hogy mindenki elmondhassa a véleményét, visszajelezzenek egymásnak a gyerekek, de nekünk, szülőknek is visszajelzést adjanak a viselkedésünkről. Sokszor bizony ezek megdöbbentettek, mert ellentétben álltak azzal a hatással, amit mondjuk én előrevetítettem. De éppen ezek a momentumok lendítettek sokat a kapcsolatunkon és az önismeretemben is. Ugyanakkor jó visszajelzés az is, amikor a gyermekek egymás közti viselkedésén látom viszont az én viszonyulásaimat. Ez van, amikor a hibáimmal szembesítenek (amikor türelmetlenek egymással, és felemelik a hangjukat); de olyan is van, amikor jó viszontlátni bennük, amit hangsúlyozok nekik mindig (ha például segítenek egymásnak, vagy lemondanak valamiről a másik javára).

A legnagyobb ilyen élményem ennek kapcsán: az férjemmel a vitákat mindig igyekeztünk egymás közt elintézni, nem a gyerekek előtt. Mindig azt hittem, hogy a gyerekek ezzel védve vannak, nem érzik meg a köztünk lévő konfliktusokat. Nagyon megrázott, amikor rájöttem az ellenkezőjére: a kislányunk ugyanis, aki nagyon érzékeny gyerek, mindig ráérzett, ha békétlenség volt köztünk, és ilyenkor nemcsak nekünk kedveskedett egyenként, hanem egymás mellé hívott, a kettőnk ölébe ült, egymásba tette a kezünket. Egy alkalommal pedig az ablak alatti járdára egy krétarajzot készített, nagy szívbe írt felirattal: „Szeretem a családomat!”, és odahívott minket, hogy együtt nézzük meg. Ezek a jelzések ébresztettek rá, hogy több bizalommal lehetek a gyerekek iránt, és jobb, ha őszintén beszélek nekik a saját negatív érzéseimről is.

Csaba: Nagyon sokat tanultam a gyermekeimtől. Elsősorban azt, hogy nagy kihívás következetesnek lenni a nevelésben. Érdekes tapasztalat volt a középső gyerek-effektus. Nem mondok újat a szülőknek, ha azt hangsúlyozom, hogy a három gyerekünk háromféle. Éppen ezért szoktam mondani azoknak, akik azt állítják, hogy a gyereket szemlélve pontos képet alkotnak a szülőkről, hogy a mi esetünkben bizony nem kapnak egységes képet erre hagyatkozva. Viszont éppen ez hívta fel a figyelmemet arra, hogy jobban odafigyeljek: a speciális igényű gyerekünk is megkapja azt a különös figyelmet, amire szüksége van.

A legérdekesebb volt megtapasztalni, hogy mi ment végig a gyerekben, amikor bocsánatot kértem tőle, mivel rájöttem, hogy az adott helyzetben nem voltam igazságos vele.

Nehéz volt számomra kimondani a bocsánatkérést, hisz a szülői tekintélyem sérülését láttam benne.

A fiamnak viszont hihetetlen örömöt és felszabadulást jelentett, a kapcsolatunk pedig jobban elmélyült ezáltal.

– Mit tartanak a legfontosabb alapelveknek a gyermeknevelésben?

Izabella: A következetességet és az empátiát, valamint azt, hogy mindenkit a saját igényeinek megfelelően, a saját „nyelvén” szeressünk.

Csaba: Számomra a legfontosabb a példamutatás. Erre törekszem!

Bármit mondok, bármit tanácsolok nekik, úgyis azt fogják inkább követni, amit tőlem látnak.

Ezt magukévá teszik, beépítik az életükbe. Fontosnak tartom a vasárnapi közös szentmisét és a családdal együtt töltött időt. Ugyancsak fontos a gyerekekre külön-külön szentelt minőségi idő is.

– A házastársi kapcsolat, a gyermeknevelés völgyeiből milyen kapaszkodók segíthetnek kijutni? 

Izabella: A házastársi kapcsolat nehézségeiben mindig segít nekem a hűségeskü, amit egymásnak a házasságkötéskor kimondtunk. Nekem ezek nem üres szavak, hanem megtartó erő, amit a házasság szentségében kaptunk.

A Jóisten ebben a szentségben mindig annyi kegyelmet ad nekünk, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy a szeretet mellett döntsünk.

Egy konkrét helyzetben, amikor nehézségeink voltak, a közös ima segített a szeretet mellett dönteni. Azelőtt csak a gyerekekkel együtt imádkoztunk, kettesben nem. Amikor a nehézségben elkezdtünk kettesben is imádkozni, ez a páros ima érezhetően egy újfajta kötődést alakított ki közöttünk.

Csaba: Úgy érzem, hogy kiegészítjük egymást a párommal. Sok esetben segít a két különböző nézőpont, ahogy egy-egy problémát megközelítünk.

Fontos, hogy tudjuk elengedni a saját igazunkat bizonyos esetekben.

– A néptánc életük szerves részévé vált. Hogyan jött ez a szerelem, és milyen pluszt ad a kapcsolatukhoz?

Csaba: A párom gyerekkorától táncol. Így nekem kellett felzárkózni mellé. Nem volt könnyű. Azonban nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen jó tanárom van, mint Izabella. A kapcsolatunkban is nagyon sok pozitív hozadéka van a néptáncnak. Egyrészt a heti táncpróba egy leszögezett időpont, amihez mindenki ragaszkodik, mert tudjuk, hogy akkor együtt vagyunk. Másrészt pedig mindig nagyon jó érzés táncolni. És

olyan dologban lenni együtt, amit mindketten szeretünk, úgy gondolom, nagy áldás.

Izabella: Mindig szenvedélyem volt a néptánc, a népzene, a néphagyomány. Amikor a férjemmel megismerkedtünk, akkor is táncoltam egy tánccsoportban, és azt hiszem, vonzotta őt is ez a világ, habár addig idegen volt tőle, táncolni sem tudott. Amikor a mesteri éveim alatt néhány hónapot külföldön töltöttem ösztöndíjasként, Csaba az idő alatt belépett az egyetemi tánccsoportba, hogy megtanuljon táncolni – engem pedig meglepetésként a fellépésükre hívott meg. Azóta mindkettőnk közös hobbija a néptánc.

– Nem csak a kapcsolatukban, de a közösség életében is fellelhető a néptánc áldásos hatása az Önök személyén keresztül. Milyen közösségépítő sikereket értek el a táncnak köszönhetően?

Izabella: A néptánccsoport nem a mi érdemünk, mi csak vágytunk rá. A Jóisten viszont adott olyan lelkes társakat, akik a faluközösséget jobban ismerve segítettek a megszervezésben és a megmaradásában is – hiszen az évek során nehézségekkel, problémákkal is szembesültünk, mint ahogy sok szép élménnyel is gazdagodtunk.

Csaba: Könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja. Több pár volt a faluban, aki szeret és tud táncolni, nem kellett kötéllel fogni az embereket, csak egy kis szervezésre volt szükség. Ami egyedi nálunk, hogy a gyerekeink is velünk táncolnak. Így mindenki kiveszi a részét belőle, együtt csiszolódunk, izzadunk, gyakorolunk. Ez is bátorító számomra, hogy ebben is példát mutatva tovább adhatjuk azt a tudást, amit megszereztünk.

A közösségépítésben igyekszünk a néptánctanuláson kívül egymásra is figyelni, megünnepeljük egymás születésnapját, és a faluközösségnek is szoktunk bált szervezni. A legfontosabb hozadéka a tánccsoportnak az az összetartás, ami megszületett az öt év alatt a tagok között: segítünk egymásnak, amikor arra szükség van, együtt vagyunk az ünnepeken, de együtt a munkában is. Feléledt a régi kalákázás hagyománya is: nagyobb munkákat is kalákában le tudunk bonyolítani, tudva, hogy ez kölcsönös, és jót tenni jó!

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

 

Fotók: Molnár Izabella és Molnár Miklós Csaba