Senkink és semmink nem volt – egykori kitelepített bárói sarj a Vasárnapnak
– Hogyan történt a kitelepítésük?
– Akkor az Úri utca 20. szám alatt laktunk. Reggel hatkor csöngettek, gyerekként én nyitottam ajtót. Egy bőrruhás ember állt a kapuban, aki azt kérdezte, hogy hol van az apám. Mondtam neki, hogy alszik. Felébresztettem, akkor átadták neki a kitelepítési véghatározatot, mely szerint ott kellett hagynunk az otthonunkat és a kijelölt kényszerlakhelyre, Tiszapolgárra kell költöznünk. Azonnal telefonáltunk a Pasaréten élő nagyszüleimnek. Nagyapám, Walkó Lajos korábban a Bethlen-kormány külügyminisztere volt. Nagymamám mondta, hogy majd később hívjuk őket, mert éppen náluk is ott vannak az ávósok… ők is megkapták a kitelepítési cédulájukat… Nagy szerencsénkre egy helyre telepítettek bennünket. 
Nem tudom, hogy hogyan sikerült összecsomagolnunk kevesebb, mint egy nap alatt. Annyi szerencsénk volt, hogy eljöttek az ismerősök, barátok segíteni, pedig akkor az nem volt veszélytelen, hiszen félő volt, hogy esetleg őket is elviszik. Voltak festményeink is, melyeket értelemszerűen nem tudtunk magunkkal vinni, ezért édesapám telefonált a Szépművészeti Múzeumnak, hogy jöjjenek ki, és vegyék letétbe a nevesebb képeket. Amikor a kitelepítésnek vége lett, akkor volt, amit visszaadtak, de például egy Paál László képet soha nem láttunk viszont…
Édesapám akkor 61 éves volt, de egyáltalán nem tört össze, nem esett kétségbe. Annak ellenére, hogy jogi egyetemet végzett, mindig gyakorlatias volt, egy igazi fúró-faragó ezermester.
– Kevés báró volt, aki akkor hasonló érdeklődésű volt… – Igen, de ő valóban imádott barkácsolni. Előrelátóan mindenféle szerszámot összeszedett és elpakolt, amit csak lehetett. Anyám veszekedett is vele, hogy mindez felesleges súly! Ugyanis meg volt szabva, hogy hány mázsát vihet magával a kitelepített család kényszerlakhelyére. Ha jól emlékszem, a kitelepített családfő öt mázsát, a családtag pedig három mázsát vihetett.
Amikor végeztünk a pakolással, akkor csak ültünk a csomagok tetején és vártunk, hogy mi lesz. Hajnali négykor jöttek értünk ponyvás teherautókkal. Azt mondták, hogy ami fölfér, fölfér, ami nem, az itt marad. Felpakoltak minket is a csomagokkal együtt, majd ránk húzták a teherautóponyváját, hogy ne láthasson minket senki az után.
Mire felébredt a város, már kivittek minket valamelyik külső pályaudvarra, és beraktak egy vasúti kocsiba. Lassan zsúfolásig megtelt a kocsi. Le voltak meszelve az ablakok, hogy ne lehessen kilátni. Fel-le sétáltak a fegyveres ávósok a vonat két oldalán, és őriztek minket. Nem lehetett beszélgetni, senki nem tudta, hogy hova visznek bennünket. Többen úgy vélték, hogy igazából a Szovjetunióba küldenek minket. Egész nap az állomáson álltunk a rettentő hőségben, végül csak este indult meg a szerelvényünk, másnap reggelre érkeztünk Tiszapolgár közelébe, ahol a szerelvényt leakasztották.
Ott egy sereg munkásruhás ember álldogált, és már várt minket… Hamarosan kiderült, hogy ők valamelyik közeli gépállomás dolgozói, akiket azért rendeltek ki előző este, hogy ha jönnek a kitelepítettek, a grófok, a bárók, akkor köpjék le őket…
Miután egész éjszaka várakoztak, igen rosszkedvűek voltak, és nem nagyon volt kedvük köpdösni… De azért még gúnyolódtak és kiabáltak.
– Kiknél helyezték el Önöket?
– A kitelepítetteket a falusi, kuláknak bélyegzetteknél helyezték el. Az állomáson minket is várt egy férfi, akinek a családjához szállásoltak be bennünket. A kulákokon – a beszolgáltatásokon és a megfélemlítéseken túl – ezzel is akartak ütni még egyet, hogy elveszik az egyik szobájukat, és beteszik azokba a pestieket… Úgy gondolták, hogy ezzel egymásra haragítják a hatalom „osztályellenségeit”, azonban nem így történt:
mindenki összebarátkozott a gazdájával, mindenki érezte, hogy sorstársa a másiknak.
Mi egy Molnár László nevű nagyon rendes parasztemberhez kerültünk, akire a kitelepítés évei alatt mindig számíthattunk. Nem csak minket telepítettek Molnárékhoz, hanem volt egy másik háromtagú család is. Mondanom sem kell, hogy alig fértünk el… 
Függönnyel próbáltuk valahogy elválasztani a szobát, ami nem volt könnyű. Mosdási lehetőség nem volt, csak egy budi a kert végében, víz sem volt, csak az utca végén egy gémeskúton… A helyiek felhúzták a vödröt, megmosták a kezüket, az arcukat, majd a szájukba vették a vizet, és magukra köpték, úgy mosakodtak. Elmaradott volt akkor a magyar falu, de többnyire megértő és kedves emberek éltek benne.
– Úgy tudom, Önökhöz közel telepítették ki gróf Széchényi Zsigmondot is.
– Igen, csak pár kilométerre volt tőlünk, egy tanyán. Gyakorta átment nagypapámhoz, és megvitatták a világ dolgait. Széchényi Zsigmond mindig mondogatta, hogy sokkal jobb volt Afrikában, mint a Hortobágyon, mert ott legalább tudtak neki rizst főzni. Parafasisakkal a fején közlekedett, és ha meglátták a falusiak, akkor áhítattal mondták a háta mögött: „Itt az oroszlánvadász!”. Egyébként Széchényi Zsigmond semmi mást nem hozott magával, csak a könyveit! Ez nagyon jó volt, mert minden kitelepített elolvashatta őket, nagy szükségünk volt a könyvekre.
– Hogyan tudott megélni a család a kitelepítés éveiben? – Eléggé nehézen, mert nem volt semmi keresetünk. Édesapám nyugdíját már korábban elvették. Édesanyám, aki korábban nem dolgozott, elment egy disznóhizlalda építéshez, hordta a maltert, a téglát, a kavicsot.
Édesanyám gyakran hajtogatta a háború után apámnak, hogy „Ugye megmondtam, hogy menjünk Nyugatra!”. Apám, mindig mondta, hogy ő magyar, és nem megy el, nem hagyja el a hazáját! Ez lett a vége.
Megpróbáltam én is pénzhez jutni, ezért elszegődtem napszámba egy helyi parasztcsaládhoz. Mezőgazdasági munkát korábban sohasem végeztem, de miután megmutatták, hogy mi a gaz és mi nem az, elég hamar sikerült jó teljesítményt nyújtanom. Gyomláltam, kapáltam, kamillavirágot gyűjtöttem, nádat vágtam sarlóval. Eleinte nem csak a munka volt az idegen, hanem számos más szokás is.
Emlékszem, az egyik első nap készítettek egy nagy fémedényben szalonnás rántottát, adtak hozzá kenyeret, meg egy villát. Mindenki elkezdett böködni és innen-onnan szedni. Mi otthon még egymás poharából sem ittunk, nemhogy közösen együnk egy tálból… Nem tudtam, mit csináljak, éhes is voltam, így igyekeztem annyit megenni, ami éppen a közelemben volt.Gondoltam, másnap szerencsésebb leszek, de nem: akkor meg kihozták a mezőre a hideg tökfőzeléket, tejeskannában!
Kaptam egy kanalat és akkor mindenki belegyúlt a kanalával a tejeskannába… Na, akkor mondtam, hogy köszönöm, de nem vagyok éhes. 
A felnőttek utat kapartak, vagyis az útszélére sodródott köveket visszalapátolták, de nem a munka volt a legrosszabb, hanem a tél, amikor nem volt munka, így nem volt semmilyen kerestünk, de akkor is meg kellett valahogyan élni. Eljártam ezért „tuskózni”, ami azt takarta, hogy a Tisza árterületén még a nyáron kivágott fák tuskóit kellett kiszedni. Nem volt olyan egyszerű, mert nagyok és erősek voltak a fák gyökerei, nagy gödröt kellett ásni a fagyott talajba. Nagy nehezen kivágtuk a tuskókat, majd méterbe raktuk őket… Noha sokat nem fizettek érte, de egyetlen előnye mégis volt: minden nap a letöredezett fákból egy zsákot hazavihettem a biciklin: volt mivel befűteni.
Édesapám igyekezett a magával vitt szerszámok segítségével kisebb használati tárgyakat, lámpaernyőket, polcokat készíteni. Valamint, miután a kitelepítésünkkor nem vittünk magunkkal keresztet, ezért azt mondta, hogy majd ő csinál egyet. Így is történt. Ráírta a kitelepítési dátumát, majd a szabadon engedésünk napját is. Ez utóbbira még hosszú éveket kellett várnunk. 1953-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki megszüntette a kényszerlakhelyeket.
Ugyanakkor Budapestre és más ipari nagyvárosokban nem mehettünk vissza, mert onnan továbbra is ki voltunk tiltva. Senkink és semmink nem volt.
Édesanyámnak szegről-végről volt egy rokona Debrecenben. Szerzett egy albérletet, így ’53 októberében oda tudtunk beköltözni. Nagy nehezen az ottani katolikus gimnáziumba felvettek, melynek befejezése után szerettem volna egyetemre menni, de „X”-es származásom miatt ez lehetetlenné vált. Hiába voltak meg a pontjaim minden évben, elutasították a felvételemet, így az ottani gyermekkórházba kerültem mint segédápolónő. Később Budakeszire költöztünk albérletbe, onnan minden nap bejártam a Péterfy Sándor utcai rendelőbe. Ott dolgoztam fogászati asszisztensként. Származásom miatt mindenütt hátrányt szenvedtem, végül huszonkilenc évesen vettek fel az egyetemre fogorvosnak.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Fortapan.hu
