Két színész, tizennégy karakter – Büszkeség és balítélet két színészre

Az első sorban ülök, a Centrál Színház Kisszínpadának nézőterén. Mindössze fél méter választ el a színpadtól. Hirtelen megszólal a zene, a vaskos függönyök szétválnak: két sziluett rajzolódik ki előttem. Egy férfi és egy nő. Egy kerek puffon ülnek egymásnak háttal, nyílegyenes háttal, elegánsan, mozdulatlanul. Sejtelmesen… Aztán egyszer csak minden fényárban úszik, és Balsai Móni felpattanva bele is vág a mondandójába. Mondanám, hogy ő alakítja a főszereplő Lizzy Benettet, de ez nem lenne igaz. Ugyanis Schmied Zoltánnal együtt összesen tizennégy karaktert formálnak meg a színpadon. Ő kapta meg Mr. Bennet, Jane Bennet, Mr. Darcy, Mr. Collins (unokatestvér), Lady de Bourgh (Mr. Darcy nagynénje), Lydia Bennet, Mr. Wickham és a nagybáty, míg Balsai Móni Lizzy Bennet, Mrs. Bennet, Mr. Bingley, Miss Bingley, Charlotte és Kitty Bennet szerepét.

Az érthetőség kedvéért minden karakter kapott egy különleges, csak rá jellemző mozgáskoordinációt, testtartást, beszédstílust vagy egy-egy tárgyat, mely felismerhetővé teszi őket a diskurzusok során.

Ugyanis a színészek egyik szerepből lépnek át a másikba, akár néhány másodperc alatt. Olyan is megesik, hogy Mr. Bingley és Mrs. Bennet társalog, ami azt eredményezi, hogy Balsai Móni két szerepében kommunikál „önmagával”.

Mr. Darcy és Lizzy Bennet a két főszereplő, így az ő beszédük és viselkedésük a legnormálisabb, az alap viselkedési forma. Ehhez képest Mrs. Bennet harsányan, kissé meggörnyedve, élesen gesztikulálva irányít mindent és mindenkit a színpadon, Mr. Bennet sétapálcát, míg Mr. Bingley egy kabátot kapott, Mr. Collinsnak előreugró állkapcsa van, ezért furcsán beszél, a nagybáty egy bonbon tartóval mászkál, míg Lady de Bourgh enyhe fejrángással beszél. Ezekkel az extra jellemvonásokkal nagyon könnyen elkülöníthető a néző számára a szerepek megjelenítése, illetve személyiségüknek igazi lénye és jelentősége.

A szerepek ilyesfajta megjelenítésén, vagyis azon a bravúros megoldáson túl, hogy látványos, pörgős, és nagyon intenzív az élmény, nagyon humoros az egész darab: ahogy átlépnek egyik karakterből a másikba, ahogy Schmied Zoltán Jane szerepében sírdogál és táncol, és ahogy Balsai Móni Mr. Bingley szerepében fél térdre ereszkedve megkéri Jane-t. A párbeszédek iróniával és vicces utalásokkal vannak átitatva, a nézők folyamatosan nevetnek…

És a csöndek. A színművészek zseniálisan játszottak a csöndekkel. Nem féltek tőle, sőt. Olykor hosszú másodpercekig kitartották, és csak néztek mélyen egymás szemébe. Ahogy minden érzelem kiült az arcukra, ahogy szavak nélkül kommunikáltak… Nekem, akinek minden érzésemet szavakba kell öntenem, döbbenetes felismerés volt, egy-egy csönd mit is jelent, mit hordozhat magában, és mekkora súllyal bír az emberi kapcsolatok terén. Valahol megrázó, hogy néha azzal mondunk a legtöbbet vagy akár mindent, ha nem mondunk ki semmit.

Schmied Zoltán arcjátéka egészen magával ragadó. Nemcsak a szemével, mosolyával, arcizmaival játszik, hanem egyúttal az én érzelmeimmel is.

Csak nézem, és közben mindent átélek, amit ő. Balsai Móni hihetetlen eleganciával és profizmussal játszik, valósággal ragyog a színpadon. Öröm nézni az előadásukat. Egy összeszokott párosról van szó, akik figyelik a másik legkisebb rezdülését is. Összehangolt a játékuk, tökéletesen kiegészítik egymást, és nem utolsó sorban jól is mutatnak együtt.

A színészek a darabban végig a színpadon vannak, a bútorok ugyanazok – több funkciósak. A háttér változik csupán, amely mindig a szereplők környezetét hivatott bemutatni. Ha a szereplők bent vannak a házban, kastélyban, hintóban, akkor ablakokként funkcionál a háttér, és azt mutatja, amit belülről a szereplők látnak. A falakon óriási képek, amelyek a szereplőket ábrázolják.

A néző könnyedén elképzeli, milyen is volt a 19. században egy kastély, egy bál, egy „hivatalos” beszélgetés férfi és nő között. Azok a gyönyörű ruhák, a társalgási formák (és normák), az udvariasság, a még ki nem halt etikett és udvarlás…

Néha jólesik átélni olyan dolgokat, amik hiányoznak az életünkből; átgondolni súlyos kérdéseket, amelyeket felvet a darab; felismerni jellemvonásokat, amelyek a kapcsolataink szétzúzásáért felelősek. De mindenekelőtt felfogni, hogy olykor érdemes feladni a büszkeséget, átértékelni a korábbi (bal)ítéleteket, és őszintén, tisztelettel viszonyulni a másik emberhez. Végtére is ezért járunk színházba.

Átélni és megélni, ami már megtörtént velünk, ami meg fog, és amire sose lesz lehetőségünk.

Fotó: Horváth Judit