Versekkel éljük túl? – ENEMVÉ a Várkert Bazárban

Szomorúság. Fájdalom. Szorongás. Veszteség. Katasztrófa. Ikertornyok. Aztán munka, lélek, valóság, feloldozás, túlélés, emlékek. A versek jelentős része negatív érzetekből táplálkozik, s a ezeket a sokszor megfoghatatlan, a lelket marcangoló érzéseket öntik a költők szabályos betűrendbe. Kell ugyanis valami, ami segít továbblépni, megérteni és sokszor túlélni az adott történést. Ez volt a Várkert Bazárban megrendezett ENEMVÉ, vagyis Nagy Magyar Versek sorozat második évada első estjének témája. A klasszikus és kortárs műveket Balsai Móni, Jordán Tamás és Vecsei H. Miklós színművészek szólaltatták meg. Szubjektív beszámolónk.

Nem tudtam elég korán érkezni a Várkert Bazárba: az épület előtt emberrengeteg, az aulában kígyózó sorok. Örömmel és reménnyel töltött el a tudat, hogy felgyorsult, modern világunkban ennyi embert megmozgat az irodalom, és képesek megtölteni egy közel hatszáz férőhelyes termet. Amikor Beck Zoltán, a 30y frontembere felsétált a színpadra, és gitározni kezdett, elhalkult a közönség, a fények elhalványultak, és a zene halk terjedése a nagy térben bensőséges hangulatot teremtett. A színművészek Ugron Zsolnával – az est háziasszonyával – helyet foglaltak a színpadon. Minden bevezetés nélkül Jordán Tamás felolvasta Lackfi János Katasztrófa című versét, majd Ugron rövid köszöntője után belevágtak a versfelolvasásba. Átvezetés nélkül, egymás után mondták a verseket. Kiss Ottó, Térey János, Fisher Botond, Nemes Nagy Ágnes…

Majd egy Ady vers következett: Imádság háború után. Miközben Vecsei olvasta a verset, Beck Zoltán gitározni kezdett. Nyugodtan, szépen pengette a húrokat, lágyan simogatta őket. A vers végeztével ő folytatta, egyedül őt világították meg, a többiek a sötétből figyelték. Majd énekelt. A hangja előbb selymesen lágy volt, később belehasított a csöndbe, olyan határozottan és elemi erővel, mint amikor betörnek egy ablakot. Hirtelen hanghatás, majd az emléke és az érzése sokáig visszhangot vert belül.

„Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.”

Jordán Tamás szintén Adytól adta elő az Elmenni Távolra, pusztulni című verset, majd Balsai Móni Borbély Szilárd Az anyagtalan magzat című versét. Ahogy olvastak, láttam magam előtt a képeket, a hasonlatok egészen átjárták az elmém. Közben erősen gesztikuláltak, nem tudták vagy nem akarták kordában tartani a vers hatására bennük is megszülető indulatot.

Borbélynál maradva Vecsei következett, minden lámpát lekapcsoltak, semmit sem lehetett látni a teremben. Halk neszezés hallatszott a nézőtér soraiból, mi is történik most. Majd Vecsei megszólalt – a teljes sötétségben. „Kitaláltam, hogy ezt a verset sötétben kell elmondani, de egyáltalán nem tudom fejből.” Önfeledt nevetés futott végig a közönségen, és a színművészeken egyaránt, ami jólesően oldotta a súlyos mondanivaló okozta feszültséget.

Lenyűgözött, ahogy a művészek váltották egymást. Szavak nélkül, mindenki tudta a dolgát. Jólesett a lelkemnek és a tudatomnak is ez a szabályos ütem. Mivel nem voltak átkötések, kizökkenés sem. Az est kezdete óta benne voltam egy irodalmi, lelki flowban, amit a hétköznapok során ritkán tapasztal meg az ember.

A verseken túl előkerültek régi levelek, levelezések. A frontról haza, egy betegség margójára írt néhány sor, a reménytelen csodavárásról írt racionális lemondás. Örkény, Nemes Nagy Ágnes, József Attila…

Jordán Tamás következett. Habozott, és mielőtt elkezdte, elmondta: megfogadta, soha nem fogja ezt a verset előadni, ugyanis Latinovitstól hallotta, és az volt a csúcs, az etalon. Azonban, mint fogalmazott, ez egy kihívás is, úgyhogy mégis belevág. – Megnyugtat, hogy bármilyen rosszul is mondom el, beleillik majd az est tendenciájába – jegyezte meg. A nézők nevetve és izgatottan várták József Attila Eszmélet című versét. Mondanom sem kell, a vers felolvasása közel sem volt a katasztrófához, sőt! Zseniálisan adta elő. Míg olvasta, három szót jegyzeteltem le: rejtélyes, komor, nyirkos. Valahogy fázni kezdtem, míg a verset olvasta. Talán azért, mert elhittem, hogy ő mondja. Hogy pontosan érzi, amit József Attila érzett akkor, mikor írta. Ezért is szeretem ezeket az esteket. Mert megértek valami olyat a versből, amit előtte még nem. Más értelmezést nyernek szavak, félmondatok, fény derül eddig fel nem tárt jelentésekre. Ahogy befejezte, csönd telepedett a teremre. Hosszú pillanatig nem mozdult senki. Nem is kellett. Ez az eszmélet.

„(…) Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat! (…)”

Ezután egy újabb Eszmélet jött, méghozzá Nemes Nagy Ágnestől. Balsai Móni zavartan, mosolyogva szólt a közönséghez: „Én vagyok az a szerencsés, aki Tamás után verset mond. Így”. Kezét kitárta Tamás felé, próbálva érzékeltetni azt a megfoghatatlan élményt és hatást, amit a színművész előbb mindenkire gyakorolt. Ahogy belekezdett a versbe, egészen átszellemült. Komolyság és méltóságteljesség sugárzott belőle, ahogy a már elolvasott szövegek papírjait maga mellé helyezte olvasás közben.

Majd az est legfelszabadultabb része következett: a színészek sztorizgatni kezdtek, ugyanis Vecseinek eszébe jutott valami Balsai Móniról, fel is pattant, úgy magyarázott. Aztán Jordán Tamásnak derengett fel egy emlék. Miközben beszélt, mind a négyen őt figyelték. Középen ült, és mint egy jó nagyapa a köré gyűlteknek, mesélt. Olyan volt, mint a tábortűz fénye. Egyszerűen odavonzotta a tekintetet.

Az est vége felé elkerülhetetlenül elértünk József Attila öngyilkossága előtt megírt búcsúleveleihez. Ugron Zsolna olvasta fel őket, majd Vecsei – akinek önálló József Attila estje van Mondjad, Atikám! címmel – mesélt a levelek születését megelőző körülményekről. Az öngyilkossága előtti vasárnapon Flóra meglátogatta. A csodákról beszélgettek, kinek mi jelenti a csodát, a változást. Vecsei szerint itt már két egymástól elhidegült ember beszélgetett. Távozása előtt Flóra ígéretet tesz, hogy a következő vasárnap is eljön. József Attila pedig ezt írta a Flórának küldött búcsúlevélben:

„ (…) Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. (…)” – Ez a csoda már az öngyilkosságot jelentette. Levelét ezzel zárja: „ U.i. Kérem, vasárnap ne jöjjön.” – Ez Flóra ígéretére vonatkozott. Erről beszéli le József Attila. Egy ígéret, amire már nincs szükség.

Vecsei magyarázatában egymást váltották a személyes gondolatok és a levelek, melyeket fejből mondott. Néha alig vettem észre, mikor váltott egyik szerepből a másikba. Teljesen átszellemült, csillogott a szeme, az utolsó soroknál csak maga elé bámult, kezei a térdén pihentek, tehetetlenül. Beck Zoltán közben egy Cseh Tamás dalt játszott. A kezdődő dallamok és Vecseinek a még fülemben csengő utolsó mondata különös és szívszaggató párost alkotott.

Ezen az estén nagyon mélyre szántottak a lelkükben a színművészek, hogy azt tudják átadni, amit ezek a versek kifejeznek, amit érzékeltetnek, és amiért valójában megíródtak. Egy remény, egy megkönnyebbülés, egy túlélés lehetőségeként. Nagyon mélyre szántottak az én lelkemben is. Ezek a tragédiák és katasztrófák nincsenek messze. Nem egy elzárt világ, nem egy bizonyos réteggel történnek. Részei a napjainknak, az életünknek, minden rezdülésünknek. Ez az este az életről szólt, annak teljes egyszerűségében. Ezen a WTC lerombolásának évfordulóján megtartott esten egy kicsivel jobban értem az emberi természetet, a veszteségek mértékét és a túlélésbe vetett hitet.

Mert, ha valami segít ebben, az csakis ez lehet: az önmagunkba és Istenbe vetett hitünk.

Fotók: Várkert Bazár