A közösség ereje a házasságban is megmutatkozik – Példaképünk: a Péter házaspár

– Milyen családból származnak, állt-e követendő példakép Önök előtt?

Júlia: Gyermekként a szüleimmel együtt jártam szentmisére minden vasárnap és ünnepnap, illetve nagymamámban láttam olyan tudatosságot az imákat illetően, hogy napra pontosan be volt osztva, éppen kikért imádkozik. Az egész élete nagyon megfogott. 

Más téren pedig már gyermekként figyeltem azokat a házaspárokat, akik szépen megélték a házasság szentségét. Amikor rövid ideig Angliában éltem, volt egy rendezvény, amit elsősorban házaspároknak szerveztek, és emlékszem, hogy erre az alkalomra érkeztek olyan párok, akikre felnéztem, és az az imavágy fogalmazódott meg bennem, hogy Istenem, bárcsak én is ilyen házasságban élhetnék. 

Berci: A rokonságomban többekre fel tudtam nézni. Jézussal kapcsolatos történetek tetszettek mindig is, és ezt követtem. 

– Hogyan ismerkedtek meg? Az Istennel való kapcsolat miként kapott teret kapcsolatukban, majd házasságukban?

Berci: A Jóisten volt előbb jelen, és ebből fakadt később a kapcsolat. Az életemben egy nagy változás alkalmával ismerkedtünk meg: részt vettem Gyergyószentmiklóson egy Fülöp-kurzuson, ahol Júlia akkor szolgált. 

Júlia: A kurzus alkalmával elkezdtünk beszélgetni, és Berci akkor mondta el nekem, hogy ő arra a szentírási részre tette rá az életét, ami a Máté evangéliumában van, „keressétek először az Isten országát, és annak igazságát, és mindent megkaptok hozzá” (Mt 6,33). Amikor ezt hallottam, én csak tátottam a számat, mert én akkoriban a Regnum Christi Alapítványnál dolgoztam az egyetem elvégzése után, és az alapítvány mottója ugyanez volt.

Annak idején azért is csatlakoztam az alapítványhoz, hogy megerősödjön az Istennel való kapcsolatom, hogy a világba kikerülve ne szétcincálódjon ez a kapcsolat, hanem stabil lehessen. Mindeközben ismertem meg egy olyan fiút, akinek ez a mottója, és az fogalmazódott meg bennem, hogy végre találtam egy igaz barátot, aki igazán ért engem. Aztán pedig megdobbant a szívem… és immáron 15 éve, hogy házasok vagyunk.

A házasságban azt tapasztaljuk, hogy két ember csak saját erejéből nem képes feltétel nélkül szeretni egymást. Ismerkedésünk előtt fogalmazódott meg bennem, hogy én odaadom a szívemet a Jóistennek, és többé már nem veszem vissza, hogy annak adhassa, akinek Ő akarja. 

Korábban konkrét listám volt, hogy milyen legyen a férjem, és néha el is fogott a félelem, hogy vajon lesz olyan, akire illik ez? Számtalanszor voltam szerelmes, és kívántam, hogy bár az a fiú lehetne a nagy Ő. De a Jóisten sokkal jobbat adott nekem, és ma már hálát adok ezért.

Berci: Akkoriban az önismeretem nem volt olyan mély, nem tartottam magam érett személynek. Folyamatosan értem meg azalatt, ahogy a Jóistennel egyre mélyült a barátságom. A Jóisten gyógyította a szívem, és készített egy kapcsolatra, mert mindig is vágytam a társ után, és korábban is voltak rövidebb kapcsolatok az életemben, de a Jóisten formált olyanná, hogy nyitott tudtam lenni egy komoly, tiszta kapcsolatra. 

– Három kislány boldog szülei. Mit tartanak különösen fontos értéknek, amit át szeretnének adni gyermekeik számára?

Berci: Azt, ami számomra is különösen nagy érték: hogy úgy élhetek ebben a világban, hogy ismerhetem Istent, és Ő jó barátom. Megvalósíthatunk az életben számtalan célt, dolgozhatunk a mindennapok során, de a legfontosabb, hogy minden tettünkkel a Jóistent szolgáljuk. A továbbiakban is természetesen a tanulmányaik, kapcsolataik terén a nevelés, az ima által, abban támogatjuk és erősítjük gyermekeinket, hogy

a legjobb csak az lehet, amit a Jóisten szán nekünk.

Júlia: Ha azt, hogy Istennel élni jó, vonzóvá tudjuk tenni gyermekeink számára, az már egy nagy öröm, elégedettség. Hiszen a jegyesoktatásban annak idején mi is így tanultuk, és immáron 9 éve így is adjuk át, hogy minden házaspár a Jóisten szeretetét jeleníti meg a földön – ha szépen él.

Ez lenne a mi dolgunk, hogy gyermekeink és a világ elé szeressük az Atya szeretetét. 

– Milyen férfiként apának és társnak lenni egy ilyen családban, ahol Önön kívül csak lányok vannak?

Berci: Ha fiam lenne sem csinálnám valószínűleg másképpen a dolgokat. Az a fontos, hogy szülőként jelen legyünk. Nem érzem magam kisebbségben, hogy lányok vannak körülöttem. 

Úgy gondolom, hogy a társunkkal való kapcsolat egy különösen fontos érték. Bár a gyerekek körülvesznek minket, és természetesen szeretetünkkel árasztjuk el őket, de a társunkkal való kapcsolat mindig különös helyet kell elfoglaljon a szívünkben. Az számomra nagyon fontos, hogy azonos dolgokért lelkesedünk, és ez rengeteg feszültséget felold. Biztonságot ad, hogy tudom, hogy a társam a legjobb barátom. Előtte lehetek igazán az, aki vagyok.

– Tanárként mi a legnagyobb kihívás az okos telefon-, Instagram- és konzum-társadalomban növekvő fiatalokkal való foglalkozásban, nevelésben? Otthon a kamasz lányok nevelése ebben a miliőben milyen kihívások elé állítja a szülőket?

Júlia: Ha a diákok érzik, hogy nem erőlködsz, szeretettel fordulsz feléjük, ha benned túlcsordul az Isten iránti szeretet, az sugárzik, rájuk is hat, és vonzza őket. Én nem érzek a diákok és köztem nagy szakadékot, sőt inkább elfogadást tapasztalok a részükről. 

Amikor látják, hogy mondjuk a technika világában valamit nem értek, akkor a segítségemre sietnek. Szomjúhoznak az élet dolgaira, s ha az ember ezen a téren próbál nekik segíteni, és nem csak a tananyagot tanítjuk, hanem átadja az ember önmagát, akkor értékelik azt, hogy egy élő kapcsolat alakul ki az órák alatt. 

Berci: Itthon nehéz azért azt szabályozni, hogy ki mennyi ideig használhatja mondjuk az okos telefonját a lányok közül. Azt már régen elhatároztuk, hogy 14 éves korig nem kaphatnak a lányok saját okostelefont, mert valójában nincs rá szükségük, hiszen még nem tudnák felelősséggel használni. De abszolút meg tudom érteni a lányok vágyát, hogy legyen saját telefonjuk, mivel elmennek az iskolába, és ott egy másik világba csöppennek, ahol kívánják a társaiktól ezeket az eszközöket.

Nincs kábeltévénk sem. Ami szükséges, úgyis mind megtaláljuk az interneten keresztül. Nem érezzük a tévé hiányát.

Júlia: Abban mi magunk is kihívás elé vagyunk állítva, hogy mi is mennyi ideig használjuk ezeket az eszközöket. A családból csak nekem van Facebook-profilom, amit egészen tudatosan használok és használunk közösen is. Kicsit úgy látjuk, a mai világ által rohamosan felénk érkező különböző technikai eszközöket használni olyan, mintha egy 15 évesnek a szülei vennének egy autót, és nem várnák meg, hogy betöltse a 18. életévét, már odaadják a slusszkulcsot. Ha felelőtlenül állunk a kérdéshez, akkor be nem látott veszélyeknek tesszük ki gyermekeinket azáltal, hogy mit láthatnak ott, mennyi időt elpazarolhatnak, vagy eleve a kapcsolatok leépülését is előidézhetjük az eszközhasználattal. Már a lányaink is megfogalmazták, hogy vannak olyan ismerőseik, akik már nem könnyen létesítenek kapcsolatot, mert könnyebb a képernyőt bámulni, mint barátkozni.

Tanárként is szembesülök sok esetben azzal, hogy a gyermekekre káros hatással van a mértéktelen elektronikai eszköz használata. A gyermek kérheti az okos eszközöket, de ha a szülő felismeri azt, hogy valójában figyelmet és szeretet kér a gyermeke, akkor sokkal gazdagabb lesz mindkettejük kapcsolata. Egy ismerős fogalmazta találóan meg, hogy sok szülő a „villanypásztorra” bízza a gyermekét, és ennek megvan az ára. Ezzel a felnőttek rontják el ebben a tekintetben a gyermekeket.

– Számos közösségi tevékenység mellett hogyan tudnak mégis minőségi időt fordítani a családi meghittség őrzésére?

Júlia: Dolgozunk rajta. A gyerekek már ismerik azt a fogalmat, hogy „csak a család”. Tudatosan osztjuk be az időt, de spontánnak is kell néha lenni. Az a döntő, hogy amikor egy kicsit sűrűbb időszak van mögöttünk, akkor szánunk csak magunkra egy hétvégét. Nagyon fontos számunkra, hogy mi magunkban, kettesben is tudjunk egymásra szánt időt fordítani, amikor nem a családszervezés áll a központban, hanem meghitt időt tölthetünk együtt – amikor szívtől szívig érünk.

Amikor egy szolgálatot készítünk elő, az a különleges, hogy ha mi nem vagyunk egymással rendben, akkor nem tudunk dolgozni. Ez egy kapcsolatrestauráló tevékenység is számunkra. Érdekes, hogy ha napközben nem volt időnk átbeszélni a dolgainkat, akkor egy különös kegyelem folytán éjjel felébredünk, és át tudjuk beszélni, ami elmaradt, s mégis pihenten ébredünk reggel.

Azt mindenképp elmondhatjuk, hogy áldozatot is kell hozni. Arra nagyon jól emlékszem, hogy amikor még egész picik voltak a nagyobb lányok, egy nagyon kedves pap ismerősünk, akinek mondtam, hogy úgy érzem néha, megszakadok a plébániai szolgálatok és a családi feladatok között, azt válaszolta, hogy ez ilyen, hiszen ahhoz, hogy adni tudj, kicsit önmagadnak kell meghalnod. 

Épp a múlt hétvégén részt vettünk az erdélyi katolikus karizmatikus találkozón, és ott is családként voltunk jelen. Amikor az autóba beültünk, az az öröm fogalmazódott meg bennünk, hogy jaj de jó, hogy újra mind együtt vagyunk. Amikor megérkeztünk, akkor pedig már egy nagyobb család kis részét alkothattuk. Berci fogalmazta meg a hétvége után szerintem nagyon találóan: Isten méltó arra, hogy a legdrágább időnket Neki szánjuk. 

Berci: Meg kell néha harcoljuk a magunk idejének megtartását. Van, hogy feszültség is kialakul ebből, hogy hogyan tudjuk az időnket beosztani. 

– Mi az amiért a leginkább hálásak a Jóistennek?

Júlia: Számomra a legkiemelkedőbb, hogy Istennel személyes kapcsolatban lehetek. Nagyon hálás vagyok a Szentírásért, ami a hétköznapok során is megerősít. A társamért, gyermekeimért, akik mind külön egyéniségek is. 

Sokat ad, hogy olyan közösségekbe járhatunk, amelyek megerősítenek a családi, házastársi hivatás helyes megélésében, és segítettek megtanulni helyesen kommunikálni egymással mint nő és férfi. 

Berci: A 15 évért és annak minden napjáért vagyok hálás, amelyet a házasságunkban eddig eltöltöttünk. Hálás vagyok azért, hogy a Jóisten a lámpás a mi útjaink során. 

Mi sokszor hűtlenek vagyunk, de Isten hűsége örökké kísér. 

Hálásak vagyunk azért, hogy számos helyen szolgálunk, és mögöttünk áll a közösség, akik nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk.