Ungváry Zsolt: Az izgalmas jövőre vágyó fiatalok

Nagy híve vagyok annak, hogy ne ártsuk bele magunkat általunk ismeretlen szubkultúrákba, és ne nyilvánítsunk róluk véleményt megfelelő háttérismeretek nélkül. Az áprilisi választás azonban azzal a tanulsággal szolgált, hogy mégis bele kellett volna látni annak a több millió embernek a fejébe, akiknek a gondolkodásáról, életérzéséről, világfelfogásáról és világértelmezéséről fogalmunk sincsen.

Ha mégis kiderül róla valami, akkor szembesülünk vele, hogy a mi fogalmainkkal leírhatatlan a gondolkodásuk. Ezért jobb híján hajlamosak voltunk egyetlen kézlegyintéssel elintézni őket, miközben az életünket mégis jelentősen befolyásolják, mert hirtelen ide varázsolták a fejünk fölé ezt a szürreális, abszurd világot, ami a parlamentáris demokráciák megcsúfolásaként egy tagság-, program- és egyértelműen meghatározható világkép nélküli pártot választott meg elsöprő fölénnyel, miniszterelnöknek pedig – hab a tortán – egy mentálisan súlyosan sérült, saját frusztrációit, kisebbségi komplexusait, szeretet- és figyelemhiányát a társadalmon megbosszulni igyekvő pszichopatát.

(Későbbi sajtóperek elkerülése érdekében a pszichopátiának az AI által feldobott jellemzőit kommentár nélkül idemásolom:

• • Empátia és bűntudat hiánya: Nem képesek átérezni mások fájdalmát, és nem bántják őket saját tetteik következményei.
  • Felszínes báj és manipuláció: Elsőre gyakran barátságosnak, szellemesnek, magabiztosnak és megnyerőnek tűnnek.
  • Nagyzolás és egocentrizmus: Felsőbbrendűnek tartják magukat, másokat csupán eszközként használnak a céljaik eléréséhez.
  • Impulzivitás és hazudozás: Gyakran keverednek kockázatos helyzetekbe, és gátlástalanul valótlan dolgokat állítanak a saját érdekükben.
  • Racionális hidegvér: Krízishelyzetekben nem bénítja meg őket a szorongás, ami miatt egyesek – a „magasan funkcionáló pszichopaták” – vezetői pozíciókban sikeresek lehetnek.)

Ha a választás nem volna titkos (most azt gondolom, elég baj, hogy az), akkor mindezért egyszer felelniük kellene az elkövetőknek. Egy író, festő, építész, orvos vagy kőműves nevét és garanciáját adja a következményekkel bíró teljesítményéhez, ugyanakkor egy ország tönkretételének előmozdítása nem jár semmiféle retorzióval.

Szerencsére ők maguk azért el-elhencegnek vele, mint például egy Krasznahorkai Emma nevű, aki emígyen tárja elénk azt a számunkra tökéletesen idegen világot, amiből április 12-e kinőtt:

„A 2010-es évek tele voltak Orbán-ellenes tüntetésekkel, én magam is ontottam az eseményeket. Nyilván nem a semmiből jöttek létre az aktivistacsoportok, de kétségtelen, hogy ekkor megszaporodtak Budapesten a tiltakozás látható, közösségi formái. Pörögtünk ezerrel, mert mindannyian bíztunk abban, hogy ezekkel a demonstrációkkal el lehet érni valamit. Nem véletlen, hogy a mindennapi élet szépségeiről készült, szétfilterezett fotók, az életigenlő és édesbús zenék, az avokádós pirítósok között úgy éreztük, van remény egy jobb, szebb, izgalmasabb jövőre…”

„Van remény egy jobb, szebb, izgalmasabb jövőre”; én, aki a hetvenes-nyolcvanas években nőttem fel, ismerem ezt az érzést. Azzal a különbséggel, hogy bennünk ez a remény csak igen csekély módon élt. Mert ugye ott volt előttünk az egész állampárti konglomerátum, az alternatívák nélküli politikai rendszer, a tervutasításos gazdasággal, a háromévente (már akinek) lehetséges nyugati utazással, a fejenként maximum egy ingatlan tulajdonnal, és az új autóra (ami lehetett Wartburg, Zsiguli, Dacia, neadjisten Polski Fiat) való öt-hat év várakozással; mindezek mögött pedig fenyegető árnyként a Szovjetunió a megszálló hadseregével. De mi is kimentünk március15-én a Petőfi-szoborhoz, végigsétáltunk Budapest belvárosán a rendőröktől kísérve a tényleg teljesen értelmetlennek tűnő tüntetéseken.

És aztán mégis megtörtént a csoda, az óriási fordulat, a rendszerváltás, a komcsik bukása és a szovjetek kivonulása. Ehhez képest mit is hozott az ő rendszerváltás-pótlékuk, a „jódolgában nem tudja mit csináljon a fiatal, de életkorából adódóan lázadni akar” típusú, igazából tét és veszély nélküli őrjöngés? Izgalmasabb jövőt? Kétségkívül. Új ÁVH-t, politikai foglyokat, és az elmúlt nyolcvan év egyetlen valóban építő, hazafias, amennyire lehet szuverén és alapvetően polgárbarát kormányzatának olyan undorító, alaptalan megbélyegzését, amit még a kommunisták sem kaptak meg 1990-ben, pedig ők történetesen bőven meg is érdemelték volna.

Ha valamit sokan és sokáig mondanak, azt talán sokan el is fogják hinni. De valósággá attól még nem válik.

Mindeközben érdekes nemzetközi helyzet van kibontakozóban. Európában az ottani, talán „izgalmasabb” jövőre vágyó fiatalok ismét utcára vonultak. Hogy is néz ki egy francia tüntetés?

Randalírozás, gyújtogatás, autók és városháza felgyújtása, kirakatok kifosztása; ismerős, ugye: a Bastille lerombolása, a gyanúsak lefejezése. Magyarországon ez hagyományosan úgy szokott kinézni, hogy verseket szavalnak, pontokat fogalmaznak, a betört kirakatból beviszik a házmesternek az ott maradt árut, az áldozatok családjának a nyílt utcára kitett dobozokban gyűjtik a pénzt.

Kérdés, vajon a nyugat-európai randalírozóknak megfeleltethető-e az izgalomra vágyó hazai fiatal? Vajon mi erősebb a Tisza-szavazó modern ifjúságunkban: a nyugathoz való mindenáron történő felzárkózás és a pusztítás vágya, amivel elűzték az előző kabinetet és a nyakunkra hozták ezeket, vagy a lojalitás a sajátjaik iránt?

Vezetőkép: Résztvevők a Tisza Párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követõen a budapesti Batthyány téren 2026. április 12-én. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert