A szocializmusban is elitiskolának számítottak az egyházi intézmények
Szent Márton hegyén kezdődött
Géza fia, István király szeme előtt erős és tekintélyes, európai keresztény állam képe lebegett, amikor hozzálátott Magyarország „megreformálásához”. Ehhez szükség volt az ország népének katolikus hitre térítésén túl az egyházi szervezetek illetve iskolák megalapítására is – innen eredeztethető a magyar iskola ezeréves története.
Az első ilyen jellegű intézmény a 10. század végén kezdett működni egy Szent Márton hegyén emelt bencés kolostorban, a helyszínt ma Pannonhalmaként jól ismerjük. Még István életében megindult az oktatás a zalavári, a pécsváradi, a bakonybéli és a zobori (Nyitra) bencés kolostorban is.
A plébános volt a pedagógus
A kolostori, káptalani iskolák sokasodása után megjelentek a plébániai iskolák is, ahol már a falvak gyermekei is megszerezhették a megfelelő tanultságot a plébánosoktól – az első pedagógusoktól: olvasás, énektudás, alapvető latin egyházi szókincs, egyházi szertartások ismerete vándorolt a gyerekfejekbe. A főúri, nemesi csemetéket udvari papok tanították, számukra kevésbé a klérusi pálya, mint inkább a fegyverforgatás művelése volt a végső cél.
A 14. századra az iskolai hálózat stabil alapokra került, kiváló szervezettséggel működött, behálózva az egész Kárpát-medencét, a 15. században pedig már hagyományos értelemben vett, általános műveltséget adó oktatási-nevelési intézmények „üzemeltek”.
Az 1770-es évekre népiskolákból, gimnáziumokból, akadémiákból és egyetemekből áll az országos oktatási hálózat, ekkorra a protestáns kollégiumok és líceumok is működtek.
Mérföldkövek: Mária Terézia és Trianon
Az államnak Mária Terézia iskolareformjáig semmiféle szerepe nem volt az oktatásban. (Nem csak hazánkban, hanem egész Európában így volt ez.) Mária Terézia 1769-ben deklarálta, hogy a magyar iskolaügyről rendelkezni királyi felségjog: ettől kezdve, bár a felekezeti jelleget és az egyházi fenntartást érintetlenül hagyták, állami döntések is befolyásolták a hazai iskolák oktatás-nevelési ügyeit. Az 1880-as évektől pedig megjelentek az állami fenntartású iskolák, állami irányítással és tantervekkel.
A trianoni diktátum, mint annyi mindenben, az oktatásügyben is nagy változást hozott, iskolák ezrei kerültek idegen országok állami fennhatósága alá.
A csonka ország talpraállításának fontos epizódja volt a két háború közötti időszakban a kulturális-iskolaügyi célok gazdasági támogatása, amelynek nyomán – abban a nehéz gazdasági időszakban – a teljes magyar költségvetés 9-13 százalékát fordították erre a szegmensre. Az iskolarendszer soha nem látott szervezettséggel, azóta is példa nélkül álló szellemi-erkölcsi virágzásnak indult.
A felekezeti iskolák ezredrésze maradt meg
Az újabb, csaknem végzetes törés hatvan évvel ezelőtt következett be, amikor 1948 júniusában elfogadták az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt.
Ennek nyomán az addig kiválóan prosperáló, hat és félezernél is több egyházi intézmény állami kézbe került, az egyházaknál mindössze tíz maradhatott: nyolc katolikus, egy református és egy zsidó gimnázium.
A megmaradt egyházi iskolák állami „támogatása” ezután szinte csak a krétára volt elég.
Működési költségeiket ezért a minimális alá csökkentették: a katolikus iskolák esetében a négy szerzetesrend – a piaristák, a ferencesek, a bencések és a Miasszonyunk Iskolanővérek – négy iskolájában minden fizetség nélkül tanítottak a rend tagjai.
Az ideológiai-gazdasági elnyomatás dacára – vagy éppen ezért – a katolikus egyház ekkor a legjobbjait mozgósította ezen a területen, így fordult elő az, hogy még a szocializmus hajrájában is elitiskolának számítottak ezek az oktatási intézmények. (Az oktatás természetesen nem egyházi, hanem állami tankönyvekből folyt, ám a hitoktatás folyamatos volt, sőt: a rendszerváltás évtizedében már hittankönyvek is megjelentek, használatba kerültek.)
Lassú feltámadás
A rendszerváltás után (az 1991-es törvény nyomán) egyfajta reneszánsz következett. Megkezdődött, ha döcögve is, az egyházi ingatlanok visszaadása, és ezzel együtt a felekezeti iskolák újraindulása. Az Antall-kormány idején megszűnt az iskolaalapítás állami monopóliuma: mintegy fél évszázados kényszerű helyzet után a katolikus és más történelmi egyházak újra hozzáláthattak oktatási rendszerük, iskolahálózatuk megteremtéséhez.
A két háború közötti számokat még mindig meg sem közelítve – amikor az összes hazai oktatási intézmény 60 százalékát tették ki a felekezeti iskolák – ma 110-nél több egyházi óvoda, 176 általános iskola, 100 gimnázium és 26 szakképző iskola működik egyházi kézben.
A legfrissebb adatok szerint 220 ezer gyerek oktatását-nevelését végzik ezeken a helyeken: van köztük olyan, amelyikbe ötszörös a túljelentkezés, és van olyan is, amelyik beiskolázási gondokkal küzd; összességében a magyar köznevelési intézmények 13 százalékát tartják fenn az egyházak.
A 2010-es évek elejétől nőtt jelentősen a katolikus, a református és az evangélikus egyház által fenntartott közoktatási intézmények, az itt tanulók és az itt tanítók száma, miután nehéz gazdasági helyzetükre tekintettel számos önkormányzat kereste a fenntartásra vonatkozó megegyezést történelmi egyházakkal – s ha ezek nem vállalták az átvételt, következtek a „kisebbek”.
(Irodalom: Mészáros István – Kimaradt tananyag: kimaradt történelmi-tananyag a katolikus egyházról felnőtteknek és fiataloknak)
