Tizenhárom év
Úgy látszik, ez utóbbi nem volt túl sikeres, hisz a börtönt elhagyva arra a kérdésre, hogy megbánta-e tettét, így felelt: „Anyátok!” Az szinte „természetes”, hogy rideg fogva tartási körülményei miatt még közel öt millió forintot is megítéltek neki…
A XX. században szinte vírusként terjedt el a skandináv büntető politika, melynek lényege: „A büntető intézkedések alkalmazása során a rehabilitatív jellegnek kell érvényesülnie a negatív megtorló jelleggel szemben.” Ez a tetszetős, álhumánus elképzelés oda vezetett, hogy a skandináv államokban, különösen Svédországban, ma már gyakorlatilag nem létezik közbiztonság.
Meggyőződésem, hogy a büntető politika célja nem az elkövetők lelkének pátyolgatása, hanem az áldozatok és a potenciális áldozatok megvédése ezektől a bűnözőktől. Ezért örültem az első polgári kormány idején a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetésének, majd támogattam a 2010-ben megalakult új parlament tagjaként a három csapás törvényt. Hiszem ugyanis, hogy ember nem veheti el egy másik ember életét (ezért megengedhetetlen az abortusz és a halálbüntetés is), ám a cégéres gazemberek örök elzárása a szabad világtól minden becsületes polgár érdeke. Amennyiben a véglegesen elzárt gonosztevő megjavul, úgy élete hátralevő részét engesztelésként felajánlhatja, így az örök üdvösségét előkészítheti. Ha viszont nyoma sincs a megbánásnak, a jó útra térésnek, akkor a társadalom elemi érdeke, hogy soha ne jöjjön ki a börtönből, hisz abban az esetben borítékolható az újabb bűncselekmények elkövetése.
Persze hiába a kiváló jogszabályok, ha a bírák egy része ezeket nem alkalmazza.
„Csak az igazat és az igazságosságot fogom szolgálni!” – mondja a bírói eskü szövege. 13 év börtön egy ember kínhaláláért, valóban ez lenne az igazságosság?
Tarnai Richárd