Mónus József íjász a Vasárnapnak: Életre-halálra harcolok a győzelemért, a magyar zászló becsületéért (Exkluzív videóval!)

Hajdúnánásra beérkezve Mónus József egyből a műhelyébe kalauzolt bennünket, hogy lássuk, hol készülnek a világgyőző íjak és nyílvesszők. Bár korábban még nem találkoztunk, üdítő örömmel, régi társaknak kijáró barátsággal fogadott bennünket, persze, hogy hamar össze is tegeződtünk. Ilyen hangnemben folyt azután a beszélgetés a világbajnok íjásszal, akit Fehér Farkasnak neveznek Kínától Mongóliáig, Törökországtól Amerikáig, s aki akkor a legboldogabb, ha a dobogó tetején állva emelheti fel a magyar zászlót a korábbi ellenségeket reprezentáló, de mára már barátokká lett harcosok színe előtt.

– Emlékszel olyan különleges élményre a gyerekkorodból, amely a magyarságtudatodat megalapozta?

– Amikor általános iskolába jártam, és olvastam az Egri csillagokat, elgondolkoztam azon, hogy vajon az én életemben is eljön-e majd valamikor az a pillanat, ahogy Gárdonyinak az életében eljött, amikor megörökítette a zászló harcát, az egri vár dicsőségét, azt a csatát, azt a küzdelmet, amit az akkori harcosok, neves és névtelen hősök átéltek, és amivel egyúttal ő maga is történelmet írt.

Telt-múlt az idő, negyven fölött jöttem rá arra, hogy dolgom van a zászlóval, hogy a zászló útját kell járnom, és akkor eljött – mint egy kilőtt nyílvessző, amikor belecsapódik a célba –, eljött az a pillanat, hogy nekem tennem kell a magam módján valamit.

Mindig szerettem a történelmet, azon nőttem föl. Úgy is szoktam fogalmazni, hogy a múlt tiszteletére a mában kell történelmet írni. Ezt az utat járom azóta is.

– Hogyan lehet a mai fiatalokat magyarságtudatra, hazaszeretetre nevelni?

– Mindenkinek, akinek van hiteles ismerete, kötelessége, hogy elővegye azoknak a harcosoknak, a neves és névtelen hőseinknek a történetét, akik az idő tovatűnése ellenére valóban itt maradtak a szívünkben, a lelkünkben. Számtalan utolérhetetlen hősünk, történetünk van, és azt gondolom, hogy előtérbe kell hoznunk a múltunkat úgy, hogy elmondjuk a valós történeteinket, amit tudunk, amit ismerünk, és úgy is, hogy meghallgatjuk azokat az embereket, akik ezeknek szakértői. Ha egy olyan köntösbe, egy olyan érdekes közegbe helyezzük ezeket a történeteket, azaz érdekessé tesszük a mai kor embereinek azokat a példákat, ami a múltunkat, a múlt tiszteletét hordozza a jövőnek, a jövő fiataljai számára, akkor valóban teszünk valamit, és ez a helyes út.

Olyan globális világban élünk, ahol sikk, hogy nem számít a nemzeti öntudat. Gondoljuk el azt, hogy mi lesz azzal a nemzettel, akik tagjainak nem számít, hogy melyik országban élnek, mi volt a zászlójuk, ki volt az ő Zrínyijük, Hunyadijuk, Rákóczijuk.

Mindenkinek a saját nemzetére vetítve, legyen az angol, amerikai, bárki, nemzeti öntudat nélkül elveszti nemzeti alapjait! Ha elutasítjuk ezeket a kötődéseket a zászlóhoz, például akár a legendás családokhoz és történetekhez, akkor biztosan elveszítjük a múltunkat. Addig nem tanítjuk jól a múltunkat, a zászlótudatot, addig nem jól adjuk át a gyerekeknek mindezt, amíg nem jön el az a pillanat, amikor 100 emberből 80-90-nek könnyes lesz a szeme, ha a zászlóra tekint. Tehát igenis, az ember arra született, hogy a boldogság, a becsület, a tisztesség elvei mentén átörökítse a múltját. Átörökítsük a nagyapáink, a nagyanyáink lelkivilágát, életét. És ha ezt lebontjuk az őseinkre, akkor megérkezünk azokhoz az igazi történelmi alakjainkhoz, akiket példaként állíthatunk a következő nemzedék elé.

– Miért az íjászat lett a te utad?

– Az én utam, ha az íjászatra gondolok, úgy alakult ki, hogy egyszer a családommal Egerben, Eger falainál voltunk, és pont volt ott egy rendezvény, egy íjászverseny, és azt éreztem, hogy én itt már harcoltam. Ez volt az a pillanat, ami után fölvettem az íjat, és a mai napig nem tettem le. Azonban mindegy, hogy mi az eszköz, amivel tehetünk a zászlónkért; van, aki egy kamerával, van, aki egy tollal a kezében, vagy az iskolapadban, vagy egy kilőtt nyílvesszővel, vagy épp a focipályán. Hogyha teszünk ezért a zászlóért, és átadjuk általa a boldogságunkat, nemzeti öntudattal gondolkodunk, erőt mertünk nemzeti értékeinkből, akkor egy boldog világban élhetünk majd.

– Sportolóként tekintesz magadra, vagy ha nem, úgy mi az az identitás, amit a magadénak vallasz?

– Ha rákérdez bárki, hogy „te mi vagy, mivel foglalkozol”, azt mondom, hogy harci cél és távlövő íjász vagyok, és erre azt mondják, hogy akkor „te sportoló vagy”. Hát én nem vagyok sportoló. Jó példával úgy szoktam elmondani, hogy a sportoló, gondold el azt a pillanatot, amikor egy olimpián föláll a dobogó harmadik fokára, átveszi a bronzérmet, és fülig ér a szája, és boldog mindenki. De valójában, ha belegondolsz, ő a múltban, a harcmezőn ott maradt volna vérbe fagyva… Már a második is. Az én családom, a feleségem, Ani, Zrínyi Ilonának a leszármazottja, sokszoros világbajnok, világrekorder íjász, aki hordozza a magyarok büszkeségét. Egy ilyen világgal a hátam mögött nem lehet sportolóként élni. A sportoló az egy nagyon szűk keresztmetszet.

Amikor elmegyek Törökországba, Mongóliába, az ott élő nagy, történelmi népeknek a földjére harcolni, ahol ott van ezer lövő, és amikor engem szólítanak ki győztesként, és fölállok a dobogó legmagasabb fokára, és kibontom a lobogó zászlót, megmutatom az embereknek, az egy olyan határtalan boldogság, aminek semmi köze a sporthoz, hiába egy íjról beszélünk. Valójában az egy harc, egy élet-halál harc a nemzetért, a zászlóért, a büszkeségünkért, a tiszteletért, a becsületért, a gyermekeink jövőjéért.

– Mennyi felkészülést igényel ez fizikailag, illetve mentálisan?

– Valójában az életem felkészüléssel telik alapvetően. Minden nap a műhelyben kezdek, ahol készítem az íjaimat, nyilaimat. Minden nap – amikor nem rendezvényen vagyok, amikor nem éppen egy társaság, vagy újságíró barátaim jönnek el hozzám – nyolc órát lövök. Ezret lövök minden nap, reggel négy órát, este négy órát. Hajdúdorogra szoktam átjárni, ott van egy mező, és szinte a juhászokkal kelek, és a juhászokkal találkozom hazafelé menet. Győzni úgy lehet, hogy mindent megteszek azért, hogy győzzek.

A világ legjobb nyílvesszőjének kell a tegezemben lennie, enyém kell legyen a legjobb íj, és felkészültnek kell lennem olyan szinten, hogy ne legyen bennem hiányérzet.

A cél elérése érdekében minden figyelmemet összpontosítanom kell. Minden, ami megzavar, gyengébbé tesz. És azért, hogy ne váljak gyengébbé, minden nap lövök. Napi ezer lövés után az ínszalagok annyira megacélosodnak, hogy olyan íjakat tudok kihúzni, amiket senki más. Egy világbajnoki döntőn, amikor az utolsó nyílvessző előtt is fej-fej mellett állunk az ellenféllel, meg kell tudnom mutatni neki azt, hogy nem fáradok el, nem rezdül meg a kezem. Ezt csak úgy lehet, ha nincs bennem álság, hanem mindig fel vagyok készülve.

Hatvan éves vagyok, 218-szor győztem, 33 világrekordot lőttem, elnyertem 10 világbajnoki címet, 4 Eurázsia-bajnoki címet, 4 alkalommal hoztam el Hódítók Kupáját Isztambulból, átlőttem a Vereckei-hágót 600 méter fölött, átlőttem a Niagara-vízesést, lőttem Ausztráliában a Sydney-i Operaház fölött, lőttem Kolumbiában, lőttem a Machu Picchunál.

Ennek ellenére holnap és holnapután is fel kell készülnöm arra, hogy a lelkem ne remegjen meg, a kezem ne remegjen meg, ezért lövök ennyit, ezért foglalkozom ezzel a dologgal.

– Milyen fákat használsz az íjak, nyilak elkészítéséhez?

– Alaszkából származó, 500 éve kivágott fákból készítem a nyílvesszőimet. Ez azt jelenti, hogy elbontok aranyásó kunyhót, verandát, ajtót, ablakot… A világon senkinek nincs ilyen fája, nagyon-nagyon erős, egy bizonyos cédrusfenyőből van. Amikor fűrészeltem, szikrázott, olyan kemény, pedig a fenyő alapvetően nem igazán kemény fajta. A megfelelő, jellegzetes illatú fákat méteres darabokra vágva átküldettem New Yorkba egy ottani barátomhoz, aki hajóra tette, és 3-4 hónap múlva ideért Hajdúnánásra. Egy ilyen nyíl alapanyag még nem biztos, hogy repülni fog, de ez már az, amelynek megvan az esélye, hogy világelső legyen. Az íjaim festett oldala mindig bambuszból van. A bambusz egy végtelen jó anyag. Hátul pedig egy nagyon különös kőrist vagy juhart használok. Ez egy ilyen nagyon elnagyolt szóhasználat, hogy kőris. Egy különleges kőrist használok; egy 1 hektáros kőriserdőben jó, ha kettő olyan fa van, amely megfelelő, nekem azt kell megkeresnem. Amikor felfűrészelem a fát, és itt van a műhelyemben, szárad, és lemezeket készítek belőle, onnantól kezdve átmegy egy érzés bennem, ami alapján tudom, hogy melyik lesz alkalmas. Fontos, hogy nem lövök kétszer ugyanazzal az íjjal, nem lövök kétszer ugyanazzal a nyílvesszővel.

– Miért nem?

– Ez esetben a versenyről, a bástyalövésről és a földrajzi lövésekről beszélünk. Ezeken az íjam, a nyílvesszőm életre-halálra harcol és legyőz mindenkit. Ha kell, szétszakítja magát, de legyőz mindenkit a világon. Előtte megígérem neki a legyőzhetetlenség reményét. Tehát soha többet nem kell neki hadba szállnia, és utána soha többet nem lövöm ki.

– Mi a története a Fehér Farkas névnek?

– Mongóliában harcoltam… Dzsingisz kánnak volt egy testvére 1226-ban, őt Kászárnak hívták, és Kászárnak volt egy fia, Iszukely. Egy győztes csata után hazamentek a harcosok, és ünnepeltek. Rendeztek egy távlövő versenyt. A legmesszebbre Kászárnak a fia, Iszukely lőtt, 503 métert. 2012-ben rendeztek Mongóliában egy nemzetközi versenyt. Én 2010-ben már 508-at lőttem. A mongolok, biztos, ami biztos, 510-re raktak ki egy kétszer két méteres táblát, és ráírták, hogy

„lőjetek nagyobbat, ha tudtok”.

A magyar zászló becsületére 653 métert lőttem. Hét kilőtt nyílvesszőből hat 600 méter fölött volt. Egy hármas határnál volt ez a verseny, az orosz-kínai-mongol határnál. Minden nyílvesszőnél egy határőr állt. Emlékszem, hogy a mongol párttitkár kihúzta a nyílvesszőmet a földből, és beleszúrta az ujját a földbe: „Na, ide állítjuk az emlékoszlopodat” – mondta. Az eredményhirdetés után odajött két farkasvadász hozzám, és az egyikük azt mondta, hogy ugyanazt a tüzet látja a szememben, mint amikor a farkas életre-halálra harcol. „Te egy fehér farkas vagy.” Akkor kaptam azt a farkasprémet, azt a lelket, ami azóta mindig, minden versenyen, minden bástyalövésen, világversenyen elkísér, ő a lelkem, és azóta hordozom ezt a nevet. Fehér Farkasnak hívnak Kínától Mongóliáig, Törökországtól Amerikáig.

– Rengeteg helyet mondtál, ahova jársz versenyezni, bemutatót tartani. Hogy fogadnak Magyarországon, hogyan a határon túli magyarok körében és a nagyvilágban?

– Most, április 28-án megyek egy ötezres magyar közösséghez Floridába, Sarasotába. Már egyszer mondtam ott ünnepi beszédet a büszkeségről, a zászlótudatról, az élni akarásról, a székely-magyar barátságról, a testvériségről. Az elszakított területen élő magyarok, amikor hallják, ahogy a közösségünkről, a nemzetünkről beszélek, amikor megismerik a gondolkozásomat, óriási boldogsággal fogadnak akár Felvidéken, Délvidéken, vagy Kárpátalján.

A Vereckei-hágónál barátaim szervezésében voltam. Mindenképpen el akartunk menni, hogy a magyar tudatot, a nemzeti egységet éreztessük. Nagyon sokat jelent ez azoknak az embereknek, akik minden nap olyan környezetben, olyan körülmények között kelnek fel, ahol bántják őket azért, mert magyarnak születtek.

Óriási botrányt váltott ki a nem magyar gondolkozású, érzelmű emberekből annak a híre, hogy megyünk. Azt mondták, hogy én egy kilőtt nyílvesszővel akarok háborút kezdeni, hogy jelképesen össze akarom lőni az országhatárokat. Emlékszem, a szervezők szóltak, hogy:

„ne te szállj ki először a buszból, mert távcsöves puskával le fognak lőni!”

Az érkező oldalon mentünk át kifelé a határon, az volt az utasítás, le volt beszélve, hogy menjek el az első kiskatonáig, mondjam a jelszót, és majd ő átvisz a határon. A titkosszolgálatok lehallgatták a telefonjainkat. Elképesztő történelmi hangulatban mentünk ki. Amikor ezt beharangozták, a szeparatisták állítólag készültek ellenünk. És mégis ott voltunk, és meglőttük a Vereckei-hágólövést, ez nagy büszkeség. Azért jó győzni bárhol, mert a győztesnek nem tilthatja meg senki, egy kormányfő sem, hogy elénekelje a győztes jogán a magyar himnuszt, hogy felemelje a magyar zászlót. A győztes jogán mindenhol megteszem ezt. Óriási boldogság az elszakított magyar földeken vagy a „világvégén” élő magyar emberek számára büszkeséget szerezni.

– Mi a következő megmérettetés, nagy cél, amire készülsz?

– Rengeteg bástyalövés lesz ebben az évben: visegrádi bástyalövés, gyulai bástyalövés, pannonhalmi bástyalövés, sarasotai lövés. Ismét megrendezik Isztambulban a Hódítók Kupáját, amit már megnyertem, 4 aranyserleg van itt az asztalon. Nem tudom, hogy elég lesz-e az idő, hogy olyan szinten felkészüljek, hogy ismét megnyerjem. Hogyha fel tudok készülni, akkor ott leszek május 29-én. Lesz egy világbajnokság is, azzal ugyanez a helyzet. Én – ahogy már mondtam – életre-halálra harcolok a győzelemért. Hatvan éves vagyok, ha nem most, akkor jövőre biztos, hogy ott leszek ezeken a versenyeken.

Tavaly az Amerikai Egyesült Államokban a világrekorder versenyen az előző, 2023-ban lőtt 1007 méteres lövésemet túl tudtam lőni: 1031 méter 54 centimétert lőttem a nevadai Smith Creekben. Most Utah államba fogok menni, Bonneville-be, egy másik világrekorder versenyre. Amerikában ott leszek, ez teljesen biztos, ezt az 1031 métert akarom még tovább lőni a magyar zászló becsületére.

Vezetőkép: Mónus József harci cél és távlövő íjász Hajdúnánáson. Fotók: Vasárnap.hu/Varga Ilona