Molnár Miklós atya: Urunk megjelenésének üzenete

Vízkereszt és Urunk megkeresztelkedésének ünnepe nagyon hasonló, némileg egymást fedő ünnep, melyekre ezen a hétvégén emlékezik az Egyház. Ha nagyon tömören szeretném összefoglalni az üzenetét, akkor arról szól, kicsoda Jézus. Hogy mit jelent számunkra az, hogy Ő Isten és ember, hogy megváltónk lett. De nézzünk kicsit a mélyére ezeknek a tartalmaknak!

Az epifánia, vagyis Urunk megjelenésének ünnepe három eseményt foglal magában: a napkeleti bölcsek látogatását Betlehemben a kisded Jézusnál, mely a pogány népek hódolata előtte; a Jordánban való keresztséget, melynél az Atya kinyilatkoztatja, hogy Jézus az Ő Fia, valamint a kánai csodát, mely az első ránk maradt beszámoló arról, hogy Jézus megmutatja az Ő isteni hatalmát. Tulajdonképpen úgy is mondhatnám, hogy különböző tanúságokat foglal össze ez az ünnep, melyek Jézus dicsőségéről beszélnek. A bölcs pogányokét, az Atyáét és a Szentlélekét, persze Keresztelő Szent Jánossal, valamint a tettek és erőmegnyilvánulásokét, melyet magától a messiástól látunk.

A karácsonyi idő zárásaként ez az ünnep arról beszél számunkra, hogy ez a kisgyermek, Aki megszületett ilyen igénytelen körülmények között, nem más, mint maga a Második Isteni Személy. Ő, Aki értünk félretette mindazt, ami a méltóságát, a mennyei dicsőségét jelenti, pusztán szeretetből. Minden esemény, amit magában foglal erről beszél. Az Isten szándékáról, hogy megnyissa az üdvösség útját a pogány nemzetek számára is, amiért az őskeresztények már az új választott nép három pátriárkáját látták a mágusokban.

Jézus velünk való közösségvállalásáról, amikor bűntelenként a bűnbánók közé áll, hogy megkeresztelkedjen. És az emberi egyszerű élet örömében, gondjaiban való elkötelezettségéről, amikor egy mára ismeretlen ifjú pár logisztikai problémáján segít. Isten mellettünk áll Krisztusban: minden kor minden embere és nemzete mellett, akármilyen bűnt vonnánk a fejünkre, bármennyire elszakadnánk Tőle, és bármilyen egyszerű, akár földhöztapadt gondunk, vagy örömünk is adódik. Ő mellettünk áll.

Ugyanakkor meghívás is ez a fényre. Mert Isten számára a felénk való elköteleződés nem jelenti az Önmagával való meghasonlást. Vagyis, világosan tanítja, hogy bármekkora legyen is az Ő szeretete, ha mi másként döntünk és visszautasítjuk azt, végülis a vesztünket is okozhatjuk. Ez egy erős dinamika a mindenkori ember életében, mely arról tanúskodik, hogy nem Istenen fog múlni a végső sorsunk, abban az értelemben, hogy Ő az utolsó pillanatban a legnagyobb sötétségből is hajlandó megmenteni minket, de minden a saját döntésünkön múlik.

Mekkora felelősség van ebben! Hiszen Isten mindent megad, ami az üdvösséghez kell… Kaptunk egy meghívást a fényre, hogy merjünk kilépni Isten színe elé, ahol világosabbá válik minden rossz az életünkben, de ahol tisztulhat is minden, ami tönkre tenne minket. Aki vállalja ezt a fényt, az lesz Jézus tanítványává, nem az, aki annak vallja magát. Mert Jézus maga mondja, hogy az Ő tanítványainak fel kell vállalniuk a keresztjüket, le kell mondaniuk a nélküle való életükről és így kell követniük Őt (vö.: Mk 8,34; Lk 9,24).

Mi, keresztények ezért tartjuk rossznak a ködösítést, mellébeszélést, elkenéseket, mert ezek az ördögtől valók (vö.: Mt 5,37; 2Kor 1,19). A mindenkori ember egyik legnagyobb kísértése, hogy kényelemben élje az életét. Ez az egyik legnagyobb ellensége a lelkiéletünknek. Mert kényelmes olyan emberekkel és körülményekkel körbevennem magam, akik megerősítenek minden rossz döntésemben, igazolnak minden bűnt az életemben és megnyugtatnak, bármit kövessek is el bárki, vagy bármi ellen, de ez egyszerűen ízekre szed és tönkre tesz, miközben azt sem fogom már látni, mitől kínlódom.

Kényelmesebb a bűnöm következményeit a szőnyeg alá söpörni, nem meggyónni, nem eljárni a közösségbe, ahol esetleg még súrlódom is másokkal, olyanokat hallhatok, amik megzavarják a nehezen kialakított nyugalmamat. Csakhogy ez a szándékolt vakság a struccoknál is ostobább megoldás, mivel nem ment meg magától az Igazságtól, amikor majd színe elé lépek. Az elé, Aki mindent megtett értem, miközben én azon szorgoskodtam, hogy csak semmit meg ne lássak abból, amit ez ellen a végtelen Szeretet ellen követek el. Az én döntésem volt. A saját ítéletem.

Urunk megkeresztelkedése már az évközi idő első vasárnapja. Kiemelte az Egyház az ünnep összetettségéből. Emlékeztet arra, hogy milyen méltóságot kínált fel Isten Krisztusban és hogy esetleg már el is fogadtam tőle azt. A keresztségünkre emlékeztet ilyenkor a vízszentelés is, melyet sokszor a szentmisében aszpergesz, vagyis szenteltvízhintés is követ, mely a bűnbánatra hív egy különleges módon. Nem a bűneimre emlékeztet ugyanis elsősorban, hanem arra, hogy micsoda ajándékot kaptam! Maga az Isten fogadott gyermekévé, Krisztusnak lettem a testvére, az Egyház közösségébe léphettem be.

Egy lezüllött embert emlékeztetni arra, hogy milyen méltóságból származik, sokszor gyógyítóbb, mint a fejére olvasni, amit elkövetett. Mert ez esetben még az is megtörténhet, hogy ő maga fedezi fel miért olyan fájdalmas a másiknak, hogy megtagadta a vele való közösséget. Itt a szeretet fájdalma gyógyít. Szálljunk alá a tisztító vízbe, a fénybe, mely rávilágít bűneinkre, hibáinkra, hogy aztán maga a Megváltó emeljen ki a vízből, Aki Szentlélekkel és tűzzel keresztel. A tűz az ítélet szimbóluma, mely a kereszten valósul meg. Ezzel a szeretettel emel fel, hogy megerősítsen és felvértezzen. Méltóságot ad, melyet nem vehet el senki.

Van egy szép történet a Királyok második könyvében, ahol Hiszkija király a maga bűnei miatt szenved. Ekkor szembesülve azok következményével, a halállal és a pusztulással, így imádkozik:

»Ó, Uram, emlékezz rá, milyen hűségesen, mennyire osztatlan szívvel jártam színed előtt, azt tettem, ami kedves a szemedben!« S keservesen sírt Hiszkija. (2Kir 20,3)

Isten minden jótettünkre és minden szeretetünkre emlékszik. Emlékezzünk mi is arra, amit Isten tett értünk, hogy gyógyulást nyerjünk!

Molnár Miklós atya