Love of my Life – Keresztény kritika a Bohemian Rhapsody című filmről

Nem titkolózom, előre elárulom: rajongója lettem a filmnek, meglett ember létemre könnyeimet törölgetve, hüppögve jöttem ki a moziból. Megértem azok csalódottságát, akik egy melegjogi aktivistát, netán egy partiállatot, és azokét is, akik egy koncert főhősét szerették volna viszontlátni a vásznakon. Ez a film nem őket szolgálta ki. Ez a film

Freddie Mercury-t, az élete végéig a tökéletességre, önmaga megtalálására, a természetfelettivel való kapcsolódásra vágyó, esendő embert mutatta be. Hitelesen.

Számomra Brian May és Roger Taylor (a Queen zenekar gitárosa és dobosa) szerepvállalása a forgatókönyv megírásában és a film forgatásában olyan, mintha a Titanic filmhez a kapitány adta volna a tanácsokat. Hiszen Freddie Mercury életét igazán közelről mindössze talán egy tucatnyi ember ha ismerhette.

Diszkréten. A legtöbb kritika Mercury kicsapongó életstílusának, a kor és a normalitás igényszintjéhez képest túlfűtött (bi)szexualitásának eltagadását veti az alkotók szemére. Holott a filmben mindent láthatunk. Ami „hiányzik”, az a testiség brutalitása. Éppen ez a visszafogott, grazioso előadásmód szól akkorát a fejünkben – és a lelkünkben –, mint egy üstdob. Szó nincs róla, hogy bármit eltagadna a film a főhős életéből. Annyi történik mindössze, hogy az események sorrendje,

a szereplők cselekedetei egyetlen drámai gondolatsorra fűződnek fel: Isten nélkül nincs megváltás.

Innen kezdve spoilerveszély, csak az olvassa, aki már látta, vagy attól függetlenül szívesen megnézi a filmet, hogy a történet bizonyos részeit felfedem.

Az, hogy Freddie Mercury korszakának egyik meghatározó könnyűzenei művésze, nem lehet kérdés. Magnetikus személyisége nem csak stadionokat töltött meg közönséggel, de művésztársai, kollégái is örömmel dolgoztak vele együtt. A film első részében ennek a tehetségnek a kibontakozását ismerhetjük meg. Egy reptéri rakodómunkás kisfiút, akiben olyan excentrikus tehetség munkál, ami alig várja, hogy, mint egy vulkán, kitörjön, és szépségével beragyogja az egész világot.

Az alkotás alapkonfliktusa – és erről eddig egyetlen kritikában, leírásban sem olvastam, hallottam –, élete szerelméhez (akiről élete végéig csak és kizárólag így beszélt, nyilatkozott), Mary Austinhoz fűződő ellentmondásos kapcsolata.

„Minden szeretőm azt kérdezte, miért nem tudnak Mary helyébe lépni, de ez elképzelhetetlen volt számomra. Ő volt az egyetlen barátom, a feleségem, tiszteltük, bátorítottuk és szerettük egymást.

Soha egy férfit sem szerettem annyira, mint Mary-t”

– nyilatkozta maga az énekes. Nem lehet eléggé hangsúlyozni Mary szerepét Freddie életében. A film megteszi, mégis oly’ sokak számára elsikkad a tulajdonképpeni mondanivaló.

A valóságosnál romantikusabbnak bemutatott megismerkedés – szintén bírálatok tárgya egyes kritikusoknál – csak még erősebbre hangolja a néző számára a kapcsolat jelentőségét. A mondanivaló erősítésére szolgálnak a zenei betétek, egyes művek megszületésének bemutatása is.

A fiatalok egymásra találása és a zenekar szakmai sikerei a filmben egymással párhuzamosan zajlanak, a romantikus lánykérést a Bohemian Rhapsody egymáson áttett kézzel játszott zenei alapmotívuma kíséri. Kulcsmondatok hangoznak el a gyűrű átadásakor. Mary megkérdezi, hogy melyik ujjára húzza a gyűrűt. Freddie válasza: „A gyűrűs ujjadra. És ígérd meg, hogy nem húzod le, bármi is történjék.”

És itt álljunk meg egy fontos pillanatra, és tekintsünk rá magára a házasságra! A házasságra, amely két ember szövetsége, esküje arra, hogy egymással élik az életüket, és történjen bármi, nem hagyják el egymást. A házasságra, amelyben „a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté” (1Móz.2,24-25). A házasságban férfi és nő eggyé válik, egymás része lesz. Nincs, nem lehet olyan dolog, történés, öröm vagy tragédia, amely elválaszthatja őket.

Nincs róla semmilyen adatunk, hogy Freddie Mercury bármikor életében istenhívő lett volna – arról, hogy istentelen életet élt, talán annál több –, de ez az ígéret a filmben egyenértékű – szándékában – egy templomi esküvel.

A filmbéli és valószínűleg a világsztár életében lévő bomba akkor robban, amikor Freddie egy koncertturné után hazatér, és a láthatóan zaklatott kapcsolatban azt mondja Mary-nek a baj okát firtató kérdésére, hogy valószínűleg biszexuális.

Eltörik a varázs. A szentségben meg nem erősített kapcsolat nem bírja el a terhet, Mary nem tudja teljesíteni küldetését. „You are a gay, Freddie” – szól az ítélet, amely letaszítja a tökéletességhez vivő útról a művészt, olyan alternatív valóságot kínálva elméjének és lelkiismeretének, amely örökre lehetetlenné teszi számára, hogy megtalálja önmaga valóságához az utat.

Mert mondjuk ki bátran: igen, Freddie Mercury a saját neméhez – is – vonzódott. De – ahogy a filmben is láthatjuk, ahogy ott is, majd később több interjúban is  megfogalmazza – szerelmet, lelki kapcsolatot egész életében csak egyetlen nő iránt érzett. Sőt!

Az első kísértést – még Mary-t maga mögött tudva – magabiztosan utasítja vissza. Az őt megkörnyékező, és később a film szerint a durva orgiákat szervező Paul Prenternek azt mondja: „Te azt hiszed, ismersz, de csak azt látod, amit látni szeretnél. Ahogy Mary ismer, úgy nem fog megismerni senki.” Az út nyitva volt tehát, hogy legyőzze magában a vonzódást a saját neme iránt, de ezt az utat pont a szeretett lény zárta be. Hogyan is várhatnánk el egy embertől, hogy viselje ezt a terhet?

A hit ereje nélkül megtartani nem bírt eskü pillanatában felhangzó zenei motívumra megszületik a zenetörténet egyik legcsodálatosabb, egyben legszomorúbb coming outja: „Mama, just killed a man”, vagyis: „Anya, épp most öltem meg egy embert”. És igen. Látjuk, a szemünk előtt vet véget önkézzel egy életnek, öl meg magában szándékosan egy entitást, mely azonban minden egyes alkalommal új életre kel, valahányszor felbukkan Mary, a remény.

Mert egy percig nem kérdés: az út, amelyre Freddie-t szerelme elvesztése indította, a pokolba vezetett. És a film ezt is – visszafogottságában – mellbevágóan mutatja be. A müncheni időszak kokainos orgiáinak ugyan csak halvány tükröződését látjuk, de a tragédia beleég a lelkünkbe.

Itt kell, hogy szóba hozzam Rami Malek, a Mercury-t alakító színész pazar és pompás játékát. Már a film kezdetén is átüt, és a kettő és negyedórás folyamatosan, gyomorszorítóan feszes alkotás minden pillanatában hat a zseni lángoló tekintete, amely az őt alakító színészből néz ránk. Szeméből az alkotó őrület helyett a beteljesedés boldogsága sugárzik, amikor a Mary-t játszó Lucy Boyntonra néz, majd a kárhozott lélek sóvár vágya a megtisztulásra, valahányszor a keserű szakítást követően újra feltűnik élete szerelme.

A Love of my life, a Queen egyik legszebb lírai dala kicsit hasonlít hangulatában József Attila Nagyon fáj c. verséhez. Mindkettőben egy fuldokló kap a szalmaszál felé, azt várva a nőtől, hogy megtartsa az életben. Freddie életében azonban Mary egészen a haláláig komoly szerepet játszik. Bár lelke nem tudott elég erős maradni, hogy megtartsa a művészt, amennyi az embertől tellett, megtette. Végigkísérte Freddie életét barátként, döntő pillanatokban állt mellette – egyként a többiek között, sajnos nem egyetlenként, ahogy a zenész szerette volna.

Freddie Mercury végigjárta az utat, amelyet Mary számára a döntő pillanatban kimondott mondatával kijelölt. Vad dorbézolások, orgiák, drogok mutatták az ördögnek odadobott gyeplőt („be Belzebub” – énekli a Bohemian Rhapsody-ban), de – bár ennek hitelességét szintén kétségbe vonják többen – nagyon jól mutatja be a film, hogy egész életében csak néhány ember, a zenekar tagjai, de legfőképpen Mary társasága az, amelyben viszonylagos megnyugvásra lel.

Csodálatos a film lezárása, az egész alkotáshoz hűen diszkrét, visszafogott, egyben fájdalmas. Nem ad feloldozást. Összeszorult gyomorral, kisírt szemmel, a tragédiától lesújtva távozunk a moziból.

Kőrösi Koppány

Hirdetés