Drogtól a dicsőítésig
„Tizenöt éve nem voltam templomban. 15 év után ott, a templomban először nagyon féltem. Azt hittem, rosszul fogom érezni magam. Nem így lett. Találkozni az egész családdal nagyon erős élmény volt. Aztán elkezdődött a húgom esküvője. Láttam, hogy mindenki olyan boldog. Hallottam néhány imát és éneket, amelyekre még emlékeztem kiskoromból. Csak álltam és éreztem, a kétségeket, amelyeket éveken keresztül hurcoltam magamban: mi van, ha Isten nincs, vagy ha van is, igazából meg se hallgat.
Voltak olyan időszakaim, amikor a keleti dolgokban kerestem a hitet, energiákban hittem.
Mindenfélében hittem már. Összekutyultam mindent. Ott és akkor azonban ezeke a dolgok mind eltűntek. Éreztem, hogy Isten van. A templomban fölfelé néztem, hallottam az énekeket. Egyszerre eltűnt az a kis kéreg és fal. Éreztem, nyitott vagyok Istenre. Megszűnt számomra minden magam körül. Éreztem, mintha Isten megszólítana:
„Hol voltál? Én már vártalak!”
Ezen a ponton teljesen kikészültem. Éreztem, ahogyan Isten hív, és Neki nem fontos az a 15 év, amit én a függőségeimben töltöttem, amikor beengedtem az életembe a gonoszt. Nem fontos neki mindaz, amit elrontottam az életemben. Nem számít neki az összes hibám és gyöngeségem, a bukásaim, a kudarcaim.
Azzal sem törődik, hogy megtagadtam Őt, és elfordultam Tőle.
Ott és akkor rájöttem, hogy mindez Neki nem fontos, mert Ő szeret engem. Ha én képes vagyok újra Hozzá fordulni és elhinni, hogy tud nekem segíteni, akkor számomra is van remény„ – tárja fel a megtérés pillanatát a megrendítő tanúságtétel.
Áron 15 év után elhagyta a drogot, életgyónást végzett. Visszafordult Istenhez, akinek újra bízott az irgalmában, és akinek megint képes volt elfogadni a segítségét. A Cenacolo közösséghez csatlakozott. Sokat imádkozott, énekelt és dicsőítette Istent. Elkezdődött az ő gyógyulásának hosszú folyamata. Rájött, hogy nem pusztán a függőségeitől kell megszabadulnia, hanem mindentől, ami őt ezekhez elvezette.
A közösségben felismerte:
„Kicsit még bennem volt a drogos mentalitás.
Úgy képzeltem, hogy ha majd imádkozom, akkor egy ponton érzem majd az erőt és meg tudok küzdeni minden nehézséggel. Tehát imádkoztam és minden egyes nap nehezebb lett. Egyre inkább olyan helyzetekben találtam magam, ahol ezek a kis problémáim nagyon is előjöttek. Nem tudtam, mit kezdjek velük. Teljesen kiborított. Újra a kápolnába mentem. Azt mondtam Istennek: »Istenem, én nem még több problémát kértem, hanem hogy segíts megoldani azokat«.
Az imádságon keresztül jöttem rá: Isten éppen azért teszi elém a problémákat, hogy megtanuljak velük megküzdeni. Az egész életemben menekültem: mindig a könnyebbik utat választottam. Amikor bajban voltam, egyszerűen csak hátat fordítottam a nehéz szituációnak és belemenekültem a drogokba.
Beláttam: igazából éppen a sok nehézségért imádkozom, mert így megtanulok megküzdeni azokkal. Harminc évesen sajátítom el, milyen ott maradni egy nehéz helyzetben és valahogy megoldani azt. Egyértelmű igazság lett számomra:
bízni Istenben azt jelenti, hogy bíznom kell abban, hogy megérkezik a segítség. Az első lépést azonban nekem kell megtennem.
Lépnem kell úgy, hogy nem látok semmit. Nekik kell rugaszkodnom a nagy semminek. Akkor is, ha úgy érzem, szeretném látni, hova teszem majd a lábam, mégsem látom. Sokszor fordul elő: előbb bíznom kell, lépnem kell, és utána érkezik meg a segítség. Lehet, hogy nem tudom, mi fog történni. Ám onnantól kezdve, hogy döntést tudtam hozni és elindultam, mindig megérkezik a segítség.
Nekem az a kis lépés nagyon sokba került, de utána mindig ott volt valaki, aki közel állt hozzám, segített. Vagy egyszerűen a probléma nehéz súlya tűnt el, miután megtettem az első lépést. Ez biztosan Isten kegyelme” – vallotta meg Áron, aki szerint sokszor a nehéz, kedvtelen helyzetben, amelyből legszívesebben elmenekülnénk, vagy amit egyszerűen inkább feladnánk, éppen abban kell megtennünk az első lépést.
Forrás: Marana Tha, a Katolikus Karizmatikus Megújulás Lelkiségi Lapja