Melyik zene méltóbb Istenhez?
Évtizedek óta jelen van az életemben az egyház és a zene. Már kisgyerekkoromban is volt orgonás, népénekes, gregorián és gitáros stílus. Énekeltem Magyarországon és külföldön, gregoriánt, nagy, komoly miséket, klasszikus műveket, oratóriumokat és gitáros énekeket, könnyűzenei miséket és oratórikus darabokat, meg persze népénekeket különféle nyelveken. Vezettem gitáros énekkarokat.
Jártunk vidékre, magyarlakta területekre, hogy énekünkkel az Istent dicsérjük, elhozzuk az emberek közé Isten állandó és felfoghatatlan mértékű szeretetét, épüljenek a közösségek és továbbadjuk azt, amire a szavak és tettek már kevesek, és nem marad más, mint az egyetemes dallam.
Hónapok, évek óta megy most már a neten is az iszapbirkózás, hogy a „gitáros” az nem elég jó, nem elég fennkölt, nem elég méltó, nem elég … mi is?
Egy kicsit máshonnan kezdem a gondolataimat:
„Ábel juhpásztor volt, Káin pedig földműves. Történt pedig számos nap múltán, hogy Káin ajándékot mutatott be az Úrnak a föld gyümölcséből. Ábel is áldozott nyája elsőszülötteiből és azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és ajándékaira, de Káinra és ajándékaira nem tekintett. (Ter 4,2b-5)
A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. A régiek erről tettek tanúságot. A hit által ismerjük meg, hogy a világot Isten igéje alkotta, s a nem látható dolgokból lett mindaz, ami látható. Mivel hitt, azért mutatott be Ábel nemesebb áldozatot Istennek, mint Káin, így bizonyságot nyert arról, hogy igaz, mert Isten tanúságot tett az ő ajándékai mellett; s hite által még holta után is beszél. (Zsid 11, 1-4)”
Hogy a gregorián, orgona, népének vagy a gitár, dob, zongora méltóbb-e Istenhez az kb. olyan vita, mintha azt boncolgatnánk, hogy a föld gyümölcse vagy a nyáj kövérje méltóbb-e Istenhez.
A Káin és Ábel sztoriban nem ez a lényeg.
Ha csak ennyit vagyunk képesek az egészből meglátni, akkor leragadunk egy meddő vitánál, ami kimerült abban, hogy a végén Káin kihívta Ábelt a mezőre egy bunyóra. Tudjuk mindannyian, hogy mi lett a vége.
Ki vagyok én, vagy ki vagy te, hogy megmondjuk, hogy az Istennek mi tetszhet, mit fogadhat el eléggé méltónak? Nagyobb vagyok talán az Istennél, aki teremtett, születésem előtt már szeretett és elfogadott, hogy megszabjam neki, hogy mi lehet számára elég?
Ehelyett inkább hálatelt szívvel zengjünk Istennek, zengjük őt a nagyvilágba: ki-ki a saját talentumai szerint. Mert egyik sem nagyobb a másiknál. Isten szeretete mérhetetlen, korlátlan és helye van nála mindenkinek.
Mielőtt megszabnád, hogy ki a méltóbb, tedd a szívedre a kezed:
képes vagy elhinni a feltétel nélküliséget a szeretetben és a szeretetet a feltétel nélküliségben?
Akkor hát a másikra nézegetés, méricskélés és féltés helyett dicsérjük, hozzuk el az emberek közé Isten állandó és felfoghatatlan mértékű szeretetét, adjuk tovább azt, amire a szavak és tettek már kevesek, ahol már nem marad más, mint az egyetemes dallam. A nyelveken, korokon, népeken átívelő muzsika.
Csomóné Lindmayer Katalin
A kiemelt kép forrása: Vasárnap.hu/Gável András
