Mindig a lelkiismeretem szerint éltem, nyugodtan megyek a Jóistenhez – Pákh Tibor a Vasárnapnak

– A komáromi elemi iskolába járt, a gimnáziumot a tatai piaristáknál kezdte, de 1938-ban átment a komáromi bencésekhez, és ott is érettségizett 1942-ben.

– Amikor ’38-ban felszabadult Észak-Komárom, akkor átmentem az ottani gimnáziumba, mert én komáromi vagyok. A rokonságom tekintélyes része évszázadok óta Komárom megyei.

– Kellett-e szlovákul tanulnia a bencéseknél?

– Korábban igen, de a felszabadulás – az első bécsi döntés – után nem. Talán ketten vagy hárman mentünk át oda a csonka országból. A felvidéki magyar osztálytársak nagyon kedveltek bennünket.

– Mennyire volt szigorúan vallásos a bencés nevelés?

–  A bencések emberközelibbek, mint a piaristák. A piaristák szigorúbbak ilyen szempontból, nagyobb távolságot tartanak. Én jól éreztem magam Komáromban. A bencés gimnázium volt az egyetlen a Felvidéken, oda mindenhonnan érkeztek diákok.

– Milyen volt a hangulat az első bécsi döntés után?

– Nagy lelkesedés volt. Mi Komáromot a szabadság városának tartottuk, büszkék voltunk rá. Noha a civileknek tilos volt Horthy Miklós bevonulásakor átmenniük, de én átszöktem.

– Mostanában tanulmányokban és könyvekben is olvasni, hogy nem is volt olyan jó a felvidéki magyaroknak az első bécsi döntés, úgymond, visszasírták a demokratikusabb Csehszlovákiát. Furcsa dolgokat írnak egyes magyar történészek… Tapasztalt olyasmit, hogy egyeseknek nem tetszett a magyar világ?

– Más a megélt történelem és más a megírt. A megélt történelemben szívesen és nagy örömmel fogadtak, a megírt történelem egészen más. Én nem is találkoztam annak idején olyannal a diáktársaim között és később az egyetemen, aki ne lett volna revizionista. Magyarország annak idején revizionista ország volt.

– Hogyan tekintettek a magyarok a 30-as években Csehszlovákiára?

– A csehszlovák képződmény a nemzeti jogi felfogás szerint irreális valami volt, mert minden államnak először kell léteznie, és csak utána ismerik el de jure. De hát Csehszlovákia soha nem volt, de facto nem létezett, de jure elismerték, mert Benes Angliában, Masaryk pedig Amerikában kijárta ezt. Trianonban olyan államok jöttek létre, amelyek de facto nem léteztek, ám de jure elismerték azokat, akárcsak Jugoszláviát. Ezek igazságtalanságok, amelyek ellen harcolnunk kellett, és ami ellen harcoltunk is.

–  Mi történt önnel a háború végén?

– 1944 nyarán, a második év befejezése után elvittek bennünket kötelező egyetemi munkaszolgálatra erődvonalat építeni a Keleti-Kárpátokba, a Gyergyói-havasokba, Récefalvára, mely Gyergyótölgyes mellett van. Édesanyám próbált fölmentetni, mert a bátyám hivatásos huszártiszt volt, és szükség lett volna rám otthon a földbirtokunkon. De elutasították, sőt, még kihallgatásra is vittek, hogy megpróbáltam protekcióval élni. Barakktáborokban laktunk, közös élelmezéssel. A románok átállásakor, augusztus 23-án az egész erődítés fölöslegessé vált, mert bejöttek dél felől az oroszok.

–  Mikor vonult be katonának?

–  1944 októberében. A puccsal hatalomra került Szálasi-kormány megszüntette az egyetemi felmentéseket. A 4. (Nyíregyházi) huszárezredhez vonultam be, de ekkor már Nyíregyháza orosz kézen volt, így a Sopron melletti Völcsejre, onnan Felsőszelibe, a Felvidékre irányítottak bennünket. Galánta mellett lefegyvereztek bennünket a németek, elszedték a lovakat, és gyalogmenetben mentünk Ausztria felé. Ugyanis a huszárhadosztály segített a lengyeleknek. Amikor először voltam 1980-ban Lengyelországban éhségsztrájkolni a lengyelekkel, akkor három gondozott huszársírt mutattak nekem.

–  Mikor és hol esett hadifogságba?

–  1945. május 9-én estem orosz fogságba Freistadt mellett. Amikor már nem lett volna szabad foglyokat ejteni, akkor kerítettek körbe minket az oroszok azzal, hogy hazaszállítanak. De ehelyett átszállítottak a hazánkon. Az elbocsátó láger Máramarosszigeten volt. Több százezer embert vittek ki. Így kerültem a moszkvai birodalomba, ahol 1948 kora őszéig voltam. Ezt még 1985-ben megírtam szamizdatban, Moszkvai hadifogság-töredékek címmel. Írtam még Moszkva befolyásáról a hazai igazságszolgáltatásban címmel is 1987-ben. Az orosz fogság óta az egész életem védekezés volt a rendszerváltáskor bűnösnek nyilvánított szervezetekkel szemben. Azért küzdöttem, hogy a moszkvai birodalom fizessen kártérítést a több százezer áldozatért.

– Hová került először?

– Lebegya táborába, ami a Don mellett van. Itt kőbányában dolgoztam. Innen vittek még ’45 őszén egy másik kőbányába. Ide románul beszélő beszarábok is érkeztek. Velünk szemben voltak a priccseik a lágerben. Bennünket mindig osztályoztak. Felsorakoztattak, le kellett vetkőzni, és megvizsgáltak. Az I-es II-eseket küldék kőbányai nehéz munkára. Én végig ebbe a kategóriába tartoztam az Úristen kegyelméből. Börtönlágeres oroszokkal is dolgoztunk. Mellettem törte a követ egy orosz főhadnagy, akinek annyi bűne volt, hogy német fogságba esett.

–  Milyen szinten tanult meg oroszul?

–  Konyhanyelven. 1946 őszén elvittek egy gyógynövénykísérleti intézetbe, ahol tanítgatott az egyik alkalmazott, ott ráragadt az emberre a nyelv. Itt kiálltam egy megfenyített fogolytársamért, ezért elvittek egy másik lágerbe. Ez jó láger volt, mert rohadt krumplit kellett válogatni, azt fagyasztották, így tudtunk krumplit szerezni. Aztán újabb lágerbe kerültem, föld alatti börtönbe raktak. Később utat kellett építenünk Moszkva környékén.

–  Miért engedték haza a Szovjetunióból 1948-ban?

– Állandóan volt hazaszállítás, főleg a betegek jutottak haza. A bátyám hivatásos hadnagy volt, tiszti lágerben volt, ő 1947-ben jött haza. Nekem semmi különösebb háborús cselekményem nem volt, azon kívül, hogy menekültünk az oroszok elől a lovashadosztály maradványaival.

– Mi történt 1956 után?

– Ha öt évnél hosszabb időre ítéltek el valakit politikai bűncselekmény miatt, akkor az első másfél évet fokozati zárkában kellett eltöltenie. Gyengébb ellátás, kevesebb séta, nincs munka, semmi. A börtönnek volt egy fordítóirodája, oda vittek először, egy zárkában dolgoztunk hárman.

– Göncz Árpád zárkaügynök volt?

– A börtönben én nem hallottam azt, amit róla terjesztettek. Göncz Árpádot a börtönben szerették.

– Mit élt át a 60-as években Kádár börtöneiben?

–  1963-ban Kádár Csepelen kijelentette, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit sem tartanak fogva, akkor számításom szerint nyolcszázan–ezren lehettünk még bent. A gyűjtőfogházban nem is volt más, csak politikai fogoly. A ’63-as amnesztiával a felét elengedték, a felét benntartották. A legfőbb ügyésznek írtam egy panaszt, hogy politikai bűncselekményért tartanak börtönben.

– Hogyan kezdte a tiltakozásokat a börtönben?

–  Én 1964-ben kezdtem a börtönben először éhségsztrájkot. Feljelentést tettem a börtönben tevékenykedő operatív osztály ellen. Mivel elítéltek, belügyi szerv nem hallgathatott volna ki – pedig ők intézkedtek a szigorításokról. Négyszer elmarasztaltak már ekkor. Ez húsz nap szigorítottat és kedvezménymegvonást jelentett. Elkezdtek kényszertáplálni, lenyomtak egy csövet a torkomon, ami tölcsérben végződött, és abba magas kalóriatartalmú folyadékot öntöttek. A harmadik vagy negyedik „tömés” után abbahagytam az éhségsztrájkot. Elkülönítettek, nem osztottak be munkahelyre. Fegyelmi zárkába is kerültem. 1966-ban újabb panaszt adtam be a legfőbb ügyésznek és nyilvános tárgyalást kértem, hogy bizonyíthassam az engem ért jogtalanságokat. Aztán újra éhségsztrájkoltam, és rajtam kívül még ketten. Akkor hat hétig tömtek, utána átvittek a megfigyelőbe. Aztán öt évig elektrosokkoltak, ennek volt valami visszhangja a tömegtájékoztatásban.

– Mindszenty-szobrot állíttatott 2016-ban Pilisvörösváron. Katolikus hite hogyan tartotta meg az évtizedek során?

– Az Úristen különös kegyelme tartott meg, már fél évszázada a föld alatt lenne a helyem. Ahogy említettem, 1966-71-ig elektrosokkoltak, volt úgy, hogy három héten keresztül napi két elektrosokkot és este hibernál injekciót kaptam. Aki ilyet kap, az általában nem sokáig él. Én hála Istennek mindig a lelkiismeretem szerint éltem. Sok veszteségem volt belőle, de nyugodtan megyek a Jóistenhez.

Kelemen Miklós