A kereszténység nagy királyság!
Az egyházi év a katolikusoknál éppen a mai napon ér véget – Krisztus Király ünnepével. De vajon mit tud üzenni számunkra ez az ünnep a „szabadság, egyenlőség, testvériség” sok esetben Istent nélkülöző, szabados szólamai között? Abban a közhangulatban, ahol leginkább „én vagyok a király”?
Bevillan előttem a szituáció, amikor a kvázi halálra ostorozott „zsidók királya” válaszol a pilátusi vizsgakérdésre. A „betegeket gyógyító, kenyeret szaporító bűnös” teljes nyíltsággal felel: „Igen, király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki igazságból való, hallgat szavamra.”
Vagyis Jézus Krisztus nem ebből a világból származó királysága abszolút létezik. És ennek az országnak az alapja nem a hazugság. Azok, akik ezt felfedezik az életükben, nem akarják többé elengedni. Hallgatni akarnak az abszolút, mindig érvényes, soha meg nem dönthető igazság szavára.
Napjaink problémája éppen ebből ered. A „mindenkinek lehet igaza”, a különböző nézőpontok relativista szemlélete már nem engedi meg, sőt, kifejezetten megtiltja számunkra, hogy kijelenthessük: igenis van objektív igazság, amely szerint érdemes berendezni az életünket.
A liberalizmus diktatúrájának zsarnoki igájába sokan belehajtják a fejüket, mert úgy gondolják, attól kezdve a saját kis életük leghatalmasabb királyaivá válnak. Eközben nem érzékelik, hogy „Isten igazából” és észrevétlenül zombi rabszolgák lettek az istentelen pogányság új, mindennapi színterein.
Az ember önkontroll nélküli királlyá koronázta magát. A világban hangyaszámra rohangáló törpe Napóleonok az élet urai akarnak lenni. Meg akarják határozni, hogy ki születhet meg, és kinek kell már meghalnia. A tűéles fogalmak módszeres eltompításával málnaszerű képződménnyé zsugorodott a magzati élet, és kegyes halálnak számít az öregjeinktől elrabolt, utolsó percükig tartó küzdelem.
Mindazokat, akik pedig az emberi élet méltóságának védelmében emelik fel a szavukat, elnémítják vagy „agyonkommentelik” – hiszen a kimagyarázásban, a gúnyolódásban nagyon erősek.
Egyéni gondolataik abszolutizálásával egy olyan demokráciát skiccelnek elénk, amelyben az örök természeti törvények már nem számítanak megdönthetetlen etalonnak.
Nehéz helyzetben vagyunk tehát, amikor Isten uralmát, az ő hatalmát szeretnénk érvényesülni látni az életünkben, hiszen annak megvalósulása – a mi érdekünkben és Isten szeretetéből – hierarchikus felépítésű. Ennek a hierarchiának a nyomai még felfedezhetőek a katolikus egyház struktúrájában. Krisztus földi helytartója a pápa. Ám a szentség e megjelenése olyannyira nem tetszik a liberalizálódott, Isten akaratát figyelmen kívül hagyó világnak, hogy azt lendületből, páros lábbal rúgnák szét.
Éppen úgy, ahogyan ez legutóbb is történt a Szent II. János Pállal szembeni lejáratási hadjárat során. Mert a mi liberkéink önteltségükben már odáig jutottak, hogy azt hiszik: kiszavazhatnak bárkit is a mennyekbe felvett szentek égi seregéből. A pofátlanság netovábbja, hogy az üdvözültek – a Jelenések könyvében megjelenő Bárány vérében hófehérre mosott – ruhájára is bűnfoltokat paintballoznának a hazugság földies propagandagépezetének központjából.
Képtelenek elfogadni, hogy aki győzött, az győzött – örökre. A Szent Péter téren ugyan bevérezhették az istenszerető szívet rejtő, fehér habitust, de ugyanezt a mennyben ragyogóan fénylő öltözékkel már nem tehetik meg.
A egyházi év utolsó vasárnapján a végső ítélet királyi Krisztusa áll elénk, és kínálja fel újra a lehetőséget, hogy a jobbján állók oldalára kerülhessünk. A hazugsággal, a mismásolással, az isteni akaratot sutba vágó önhatalmúsággal élők – a baloldalon állnak. Ideje felfedeznünk, hogy Isten nem rángatható a mi kényünk-kedvünk szerint, mert a kereszténység nagy királyság!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
