Nem gondoltam volna, hogy a végsőkig progresszív körökben fedezem fel a numerus clausus ötletét, de úgy tűnik, ettől a bagázstól már minden kitelik. Történt ugyanis, hogy nemrég a Fimművészeti és Filmtudományi Akadémia kihirdette legújabb, természetesen kizárólag a jobbítás szándékával magyarázott szabálymódosításait: a jövőben kizárólag azok az alkotások pályázhatnak a Legjobb film kategória díjára, amelyek az úgynevezett diverzitási feltételeknek megfelelnek. Például a főszereplőnek – vagy legalább egy fontos mellékszereplőnek – valamilyen faji vagy etnikai kisebbségből kell származnia; a kisebb szerepek 30 százalékát alulreprenzentált közösség(ek) tagjaira kell osztani; valamint a központi témának is muszáj reflektálnia valamely kisebbségi problémára.

És ez csak az egyik része a sztorinak, ugyanis mindezek mellett a stábban is biztosítani kell a sokszínűséget, nagyjából hasonló leosztásban: a legfontosabb pozíciók közül minimum kettőt kisebbséginek kell betöltenie, illetve a stábtagok legalább 30 százalékát szükséges kisebbségi csoportokból választani – hogy egyáltalán esélye legyen a filmnek elnyernie az áhított szobrot.

Melyek ezek a csoportok? Egy magamfajta konzervatív ember először meg is zavarodna, hiszen – ha már biztosítani kell a nagy merítést – arra gondolna, nosza, eljött az ideje a hívő keresztényeknek, heteroszexuális férfiaknak, nemzeti, őshonos kisebbségeknek. Dehogyis, elvtárs, haladni kell a korral: nőkről, fogyatékkal élőkről, illetve LMBTQ-emberekről beszél a szabálymódosítás.

És itt fel is merül bennem pár gondolat. Például meglehetősen sok nőt látok a filmvásznon, és ha nem csal az emlékezetem, a gála megrendezése óta létezik a legjobb női fő- és mellékszereplő díja. Ez utóbbit – mármint a nemek szerinti bűnös megkülönböztetést – éppen a Berlinalén törölték el, ahol a közeli jövőben már genderfüggetlen díjazásra állnak át. Nincs itt valami zavar az erőben? Míg az Oscar kifejezetten több nőt akar, addig Berlinben nem is akarnak tudomást szerezni a létezésükről? Veszélyes terep ez, egyben óriási verseny, amelyben hamar eldől, ki az, aki lemarad, hiába próbál minden eddiginél progresszívabb lenni, végül mégis kiátkozzák – lásd legutóbbi példaként J. K. Rowling esetét – és ki az, aki egyébként pontosan ugyanazt vallja, mint előbbi társa, csak valami utóbb stratégiainak minősített pillanatban egy hajszálnyival mást állított.

hirdetés

A gála díszleteként használt Oscar-szobrok Los Angelesben az Oscar-díjak 89. átadási ünnepsége előtt. (MTI/EPA/Mike Nelson)

Akkor most mi a helyzet a nők megfelelő szerepeltetésével?

Aztán nézzük csak tovább. Nem tudom, az olvasók hogy vannak vele, de én az utóbbi években – lassan évtizedekben – nem látok olyan alkotást, amelynek ne lenne lényeges szereplője vagy amelyben ne derülne ki valakiről/valakikről, hogy ők valójában nem is azok, akiknek a természet szánta őket. Többre, másra, különbre vágynak, ki akarnak törni a skatulyából, és ezt a finom, patikamérlegen adagolt gondolatot mindig úgy adja át a mű, mint az élet természetes menetét, legyen szó gyerekeknek szánt filmekről – és ebben a témában messze ezek a legveszélyesebbek, mivel így tudják a leginkább formálni a szemléletet, lásd még a Momentum tervét arra nézvést, hogy bevigye az óvodákba az érzékenyítést –, ahol a kiskutya valójában boci akar lenni, amit kezdetben sokan elleneznek, de végül bociként élheti le az életét és ettől minden szereplő igazán és nagyon boldog lesz – folytatva a sort olyan filmekkel, ahol konkrétan jelennek LMBTQ-személyek.

Semmi ráhatása nincs a műre annak, hogy ők LMBTQ- emberek, csak úgy ott vannak. Tényleg, gyorsan soroljon fel mindenki néhány modern alkotást: ide a rozsdás bökőt, hogy legalább a 30 százalékukban már így is szerepelni fog hasonló csoport.

Avagy vegyük elő a fogyatékkal élők helyzetét! Tény és való, hogy születésüknél fogva vagy később azzá vált embereket Hollywood nem nagyon foglalkoztat, de ha van recept az aranyszobrok megszerzésére, az a kisebb-nagyobb fogyatékkal élők eljátszása, legyen az testi vagy lelki fogyatékosság. Hát pontosan ezt figurázta ki a Trópusi vihar – azóta szintén vállalhatatlanná tette a filmet a progresszió friss forradalma egy duplacsavaros blackface miatt – a legendás egysorosával: soha ne told fullba a kretént, mert akkor nem jön Oscar bácsi. Viszont minden egyéb alkalommal, ha hihetően hozza egy színész a speciális szerepet, elismerik érte. Ezért aztán ha valami nem állítható, akkor az az, hogy Hollywoodban ne figyelnének oda a speciális helyzetben élő emberek mindennapos problémáira.

Sokszor mondtam már, de amit most látunk, az a kínai kulturális forradalom nyugatra kifejlesztett változata. Csináltak már hasonlót a keleti blokkon belül is, amikor megszabták, miről kell szólnia egy adott műnek és akkor jár a siker, ennek egyik megnyilvánulási formája volt például a termelési regény. Tegyük hozzá, meglehetősen kevés olyan termelési regény született, amit a mai napig idézgetünk.

Ezzel a mozgalmárok pontosan azt akarják elérni, amivel egyébként lépten-nyomon a jobboldalt gyanúsítják: pusztán ideológiai alapon képzelik el a művészetet és attól várják a sikert, ha a patikamérlegen adagolt porció megfelel a Politikai Bizottság kívánalmainak. Ha igen, úgy a mű sikeres lesz, díjazott, irigyelt, ellenkező esetben megvetés és feledés vár rá.

És akkor még egyszer. Tudjuk, hogy milyenek az ideológiai alapon született művek: csapnivalóak.

A baloldallal ellentétben a jobboldalnak soha nem az volt a célja, hogy ilyen alapon szülessen érték. A konzervatív film- és színházcsinálók csupán annyit mondtak, hogy alkotni akarunk, amiben nem szükséges elfednünk, milyen a világnézetünk. Ezzel szemben a baloldal mindig a lovak elé fogja be a kocsit: meg akarunk felelni a kívánalmaknak, és így hátha sikerül valami jót alkotni. Ez csupán a legritkább esetben sikerül.

Láng József nyilatkozta egyszer, hogy a József Attila Színházban ki volt adva az ukáz, hogy évadonként pár alkalommal játszani kell világnézetileg megfelelő módon megírt szovjet vagy szocialista országokból származó darabokat. El is jött az ideje a kötelező előadásnak, próbálták, csak próbálták, nem akart összeállni a súlyos, drámai darab. Mire – Láng elmondása szerint – az egyik kollégája felvetette, hogy gyerekek, ez egy vígjáték, próbáljuk meg úgy játszani, hiszen másként ezeket nem lehet.
Óriási siker lett belőle.

A nulla hozzáadott értékkel rendelkező propagandaművek végül mind így járnak. Az Oscar-díj a közelmúltban meg úgyis javarészt középszerű filmeknek járt – és akkor ebben sem áll be változás.