Macska a szekrényben
Ikeázni életérzés – ez akkor tudatosult bennem először, amikor a koronavírus miatti zárás feloldása után bizonyos országok bizonyos áruházai előtt kilométeres sorok kígyóztak rendületlenül, hogy a frissen visszanyert szabadság lehelletét egy FJÜNDSTRAND komód megvásárlásába fojtsák. Hogy ez miért is volt jó, miközben a vírusveszély még nem múlt el teljesen, arról most nem értekeznék, inkább csak felhívnám a figyelmet arra, milyen erős motiváció lehet emögött a halált megvető bátorság mögött, amely minden óvatosságra fittyet hányva sodor minket a lakberendezés hívogató, ám setét erdejébe.
Hogy mi is az IKEA titka, amely nem kész termékeket, hanem plusz „feladatot” árul (hiszen a zsákmányként hazahurcolt bútordarabbal még nekünk is jócskán van dolgunk, előfordul olyan is, hogy fél napot szereléssel tölthetünk a pénzünkért), azt valószínűleg sokan szeretnék megfejteni. Pszichológusok szerint éppen ez az (mármint a plusz feladat), amiért szívesebben megyünk a kék-sárga áruházba, mint olcsóbb vagy jobb minőséget kínáló társaiba, mert az adott bútordarab értékesebbé válik számunkra azzal, hogy személyes munkát fektettünk bele. Az viszont már elsősorban a kereskedelmi céloknak való totális behódolást jelzi, hogy senkit nem zavar, ha tíz másik ismerősénél ugyanaz a becses bútordarab virít a nappaliban.
Mert most ez a divat. És itt jön a lényeg!
Az IKEA szépen lassan praktikus lakótársból erőszakos lakberendezővé, mondhatni irányítóvá vált otthonunkban,
ahol a huszonhatodik használhatatlan mütyűrnek ugyan már hely sem mindig jut, de képtelenek vagyunk az áruházi polcon felejteni, lakásunkat egyébként számunkra teljesen indifferens képekkel aggatjuk tele, mert olyan jól mutattak a kiállító-sarokban, s időről-időre ellenállhatatlan vágyat érzünk egy-egy új „kollekció” megjelenésekor a pár éves teljes bútorzat cseréjére.
S ez miért baj, illetve miért nagyobb baj, mint az, hogy szezononként lecseréljük a ruhatárunkat, ami amúgy is számos használhatatlan darabbal van teli? Ez miért rosszabb, mint az, hogy hitelre vesszük a síkképernyős dolby surroundot akciósan karácsonyra egymásnak, s hogy egy régebbi telefonnal már nem lehetünk menők egyes társaságokban?
Nézzünk kicsit most a kék-sárga színfalak mögé, mivel is operál az IKEA mostanában!
Az első dolog, ami feltűnik, hogy a játékrészleg kisebb. Felidézem, hogy még kiskamasz koromban is alig bírtam otthagyni a plüssökkel rogyásig telehordott teret, amelyben tíz évvel fiatalabb húgom randalírozott. Mert ki lehetett próbálni, bele lehetett bújni a játékokba, az étteremben is volt játéksarok – talán még négy-öt éve is. Alig bírtam ki, hogy felnőtt fejjel ne vegyek meg pár használhatatlan plüssfigurát az unokaöcséimnek és ismerőseim gyermekeinek. Most azonban, amíg ezen töprengek, elsuhan mellettem egy kifejezetten jól nevelt collie, fiatal lány vezeti. Miközben a szoptatós fotelnak szánt bútorok között válogatunk, felrémlik, hogy láttam egy kutyás táblát a bejáratnál, csak nem fogtam fel, mit jelent.
Hopp, még egy kutya, két fiatal fiú vezeti. Nincs velük semmi baj, mégis furcsa őket kerülgetni. Aztán leesik, mi is okozza a kényelmetlen érzést, amikor a vásártérben belebotlok az állatkereskedés-részlegbe! Éppen kivenném a jól bevált szekrényemhez való tárolódobozt, mikor rájövök, hogy ez bizony macska tárolására szolgál… hopp, még egy kutya, fiatal tulajdonossal…
Nos, itt van a kutya elásva! Mármint beengedve…
Mert az idők szelét követni kell! Hiszen sok fiatal napjainkban nem a gyermekvállalás mellett dönt, hanem a sokkal kevesebb gonddal és felelősséggel járó kisállat-tartás mellett teszi le a voksát. Ideiglenesen vagy véglegesen, egyelőre nem tudni. De hogy ők se érezzék magukat rosszul, ha otthon kell hagyniuk kedvenceiket, akiket gyermekükként szeretnek, mostantól nyugodtan bevihetik, vehetnek neki apróságokat és kényeztethetik őket a „mindenki áruházában”. Remélhetőleg azért a kutyulik nem fogják kipróbálni a kanapékat és ágymatracokat, mint ahogy azt is csak remélni tudjuk, hogy az IKEA által is jóváhagyott (és mostantól a fentiekből következően diktált) trend nem fordul visszájára, és nem szentesíti még jobban az amúgy is ijesztő és csupán a fogyasztói társadalom érdekeit kiszolgáló létformát.
Az már csak hab a tortán, hogy míg a kutyusok vígan grasszálhatnak a kiállított babaágyak, gyerekbútorok és konyhai kellékek között (hogy ebben nekik mi lehet a jó???), közben a vírushelyzetre való tekintettel több részleg le van zárva, nem lehet például bébiételt melegíteni az étterem mikrójában. Ezt mondjuk nehéz fejben összeraknom, mert a kutyák itt sem hordanak sem szájmaszkot, sem kötelező bolhanyakörvet, de az IKEA nyilvánvalóan tudja, mit csinál, hiszen annyi értelmes és tehetséges ember dolgozik a tervezésen, marketingen, szervezésen…
Félreértés ne essék, nekem magamnak is volt kutyám (és macskám is), nem ridegtartásban éltek láncra verve egy kennelben, sőt, majdnem(!) családtagként voltak kezelve. De
nem helyeztük őket soha az ember elé, vagy velünk egyenrangú sorba.
Koronavírus-helyzet nélkül is tartottuk a higiénés szabályokat, és nem kevertük össze az állat kényelmét a sajátunkéval. Sőt, a macskás szekrénydobozt sem tartom ördögtől valónak, simán vennék egyet, ha szükségem lenne rá.
Mondjuk a macskámat nem vinném el magammal, hogy kiválassza a színét… és nagyon remélem, hogy azért, mert mostantól lehetséges, más sem teszi majd meg.
Czefernek Léna
