Zárt ajtók mögött az élet
„Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: »Békesség nektek!« E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,19-20).
Jézus él. Ezt vallja a kereszténység több mint kétezer éve. A Feltámadott valósága a személyes életünkben szólít meg bennünket. Finoman érkezik, bár lehet, hogy nem számítunk rá. Egy biztos, nem erőszakos, és nem töri ránk az ajtót. Egyszerűen csak megjelenik. Itt a szobánkban, akár a panel bezártságában. Megjelenik? Lehet, hogy mindig is jelen volt.
Húsvét. A vírusjárvány ledarálta az összes ránk ragadt, édes-cuki hülyeséget. A nyúl hiába festi a tojásait. Az eredendően üres üzenet kiüresedett. Egyszóval kevés. És helyében marad az űr betöltetlenül. A belső szoba magánya, amely már-már rémisztő és félelmet kelt.
A kérdések legyúrják az agyunkat: miért élek, meddig? Vajon mit tesz velem a korona, amikor engem kóstolgat? Megesz, vagy hagy azért belőlem majd valamit? És aztán mi lesz? Ki ad választ? Olyan igazit, ami megnyugtat, mert értelmes benne a szó.
Itt ülök egyedül. Néhány hét alatt talán tényleg lelassultam annyira, hogy az ilyen kérdésekre gyorsuljak fel. Ám a saját válaszom mindig kevésnek bizonyul. Hiányzik belőle a megnyugtató távlat. A horizonton el nem tűnő perspektíva a többről, a múlhatatlanról. Mert kell valami örök. Akarom. Engedem.
És eltölt az öröm. Békesség. Nekem.
Gável András
