Életünk legfurcsább nagyhete köszöntött ránk…
Szenteltvíztartók szenteltvíz nélkül, üres templomok egyedül miséző papokkal, elmaradó virágvasárnapi körmenetek. Maszkot húzunk, mielőtt vásárolni indulnánk, az utcán kitérünk egymás elől (legalább két méterre) és telefonon tartjuk a lelket távol élő nagyszüleinkben. A világ körülöttünk kifordult önmagából, minden megváltozik, itt-ott már rá sem ismerünk.
Az én generációm most ocsúdik, mi nem ismertünk korábban hasonló helyzetet. Könyvekből, persze, felmenőink elbeszéléseiből, úgy nagyjából sejtjük, volt már ennél sokkal nehezebb világ is, de nekünk már az is magától értetődő, hogy „átugrunk” születésnapozni Milánóba, Kínából rendelünk, nincsenek határok – most pedig itthonról sem igazán szabad kimozdulni. Hirtelen szűkebb lett a világ.
De ebben a szűkre szabott, itthoni világban a következő napokban minden lényeges dolgot felfedezhetünk. Házastársunk törődését, gyermekeink mosolyát, a közös étkezések, játékok örömét, a családi ima erejét. Újragondolhatjuk a céljainkat, egyszersmind kisöpörhetjük közülük azokat, amiket a „régi” világ erőltetett közéjük, mert az új többet kíván; magasztosabbat.
Levethetjük a régi embert és magunkra ölthetjük az újat.
Életünk legfurcsább nagyhete köszöntött ránk. Kihívásokkal, nehézségekkel, aggodalmakkal teli. De életünk legfurcsább időszaka talán nem véletlenül kezdődött éppen nagyböjtben. Húsvét öröme kell, hogy beragyogja a gondolatainkat, mert ez ad értelmet erőfeszítéseinknek. Ami nem mérhető meg e szerint, az teljesen felesleges.
Nem érdekel, hogy közhellyé vált, leírom, mert ez hitem alapja: nagypéntek után mindig húsvétvasárnap következik! Halál, hol a te győzelmed?!
Vágvölgyi Gergely
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
