Magyaroknak büntetés, horvátoknak jutalom

„Legalább 800 ezer magyar nyaral az Adrián minden évben.” A Horvátországban üdülő „magyaroknak a véleménye jó” a horvátokról, „és az átlag, egyszerű dalmáciai vendéglátók általában pozitívan fogadják a magyarokat”. Az idegenforgalomban megjelenő jó viszony sok mindenre jelent gyógyírt a hosszú és szoros horvát-magyar történelmi kapcsolatok tekintetében, amelyek persze sokszor a múltban is kiválóak voltak, például amikor közösen harcolt a két nép „egy közös ellenséggel szemben, a kereszténység védőbástyájaként”. Nagyinterjú Sokcsevits Dénes magyarországi horvát történésszel a katolikus magyarországi horvátokról, kölcsönösen példamutató kisebbségpolitikáról, Szerbiáról, ukrán olajblokádról, s arról is, mi okozta Jugoszlávia bukását.

– Milyennek látnak minket, magyarokat a horvátok, és ez milyen történelmi előzményekre vezethető vissza?

– Nagyon-nagyon hosszú távra visszanéző történelmi előzményei vannak a horvátok által kialakított magyarságképnek, ahogy fordítva is. A középkor óta ismerik egymást, sőt 817 évet éltek államközösségben magyarok és horvátok, ami során nyilván kialakult egy kép, ami azonban a történelmi fordulatok során változott is. A 18. század vége előtt a magyarok és horvátok egymásról alkotott képe túlnyomó részben pozitív volt, különösen jellemző ez a 15. század végétől kezdődően, majd a 16-17. században, tehát a közös oszmánellenes harcok korszakában.

Fegyverbarátság egy közös ellenséggel szemben, a kereszténység védőbástyájaként harcoltak. Ez rögzült a horvát köztudatban és az irodalmi művekben is.

Erre jött az, hogy 1526-tól kezdve a magyar-horvát államközösség a Habsburg Birodalom része lett, fontos, hogy különállóan, de voltak közös érdekeik: a Habsburg hatalom központosító törekvései ellen a horvát rendek a magyar rendekkel együtt léptek föl. Sőt, a horvát rendek csakis az erősebb magyar nemességre támaszkodva tudtak sikeresen ellenállni. Közös akciók is voltak, gondoljunk csak a Magyarországon Wesselényi-összeesküvésnek nevezett eseményre, amit „horvátul” Zrínyi-Frangepán-összeesküvésnek hívnak.

Ezután viszont egy kis távolodás kezdődött meg, amiben maga a hatalom is közrejátszott, hiszen azzal, hogy a legelőkelőbb horvát nemzetségeket a szó szoros értelmében lefejezte, megsemmisítette, ezzel éppen egy magyarbarát főúri réteget iktatott ki. Pontosabban nemcsak kiiktatta őket fizikailag, hanem a horvát nemességet sikerült megrémítenie, és amikor Rákóczi Ferenc 1704-ben kiáltványt intézett a horvátokhoz, hogy csatlakozzanak a szabadságharcához, a horvát nemesség nem mert csatlakozni. Ettől kezdve a Habsburgok a 18. században igyekeztek minél távolabb tartani egymástól a magyar és a horvát nemességet.

Aztán jött II. József és az ő abszolutista rendszere és radikális reformjai, a magyar-horvát autonómia ellen intézett támadásai. Még a határokat is fölszabdalta, például Zala megyét hozzácsapta a zágrábi körzethez. A nemesség előjogait sem tartotta tiszteletben, ami miatt kialakult Horvátországban egy nemesi ellenállási mozgalom, és 1790-ben átmenetileg újra pozitívvá vált a horvátok magyarságképe. Ismételten előkerült a régi fegyverbarátság, szövetség, a zsarnok elleni harc. Ez az a korszak, amikor viszont az egymásról alkotott kép nagyon hirtelen romlani kezdett, és pedig azért, mert Magyarországon a magyar országgyűlés el akarta fogadtatni a magyart mint hivatalos nyelvet.

Elkövették szerintem a magyar rendek azt a hibát, hogy ezt Horvátországra is azonnal ki akarták terjeszteni. Ezzel az államközösség ellen hatottak, hiszen a horvátok éppen azért ragaszkodtak a latin nyelvhez, mert szerették volna fönntartani az államközösséget. Évtizedekig ragaszkodtak is hozzá, mígnem jött a modern horvát nemzeti mozgalom – az illír mozgalom, Ljudevit Gaj mozgalma –, ami egyébként teljes támogatást élvezett Bécsben, és ők viszont a horvát nemzeti nyelvet szegezték szembe a magyarral, elvetve a latint, a közöst. Ez volt az első lépés a szétválás felé, ami 1848-ban átmenetileg be is következett, olyannyira, hogy Jellasics még fegyveres támadást is indított Magyarország ellen. Pontosabban, ahogy ő mondta, „a pesti magyar kormány” ellen, de nyilván Magyarország elleni támadásként élte meg mindenki. Hozzátenném, hogy amikor átkeltek a Dráván, Jellasics letette a horvát nemzeti zászlót, és fekete-sárga császári zászlók alatt vonult tovább. Nos, nyilván egy fegyveres konfliktus az a viszonynak és a nemzetképnek is a mélypontja. De megint a Habsburg hatalom gondoskodott arról, hogy ez változzon, mert a neoabszolutista rendszer az 1850-es években ugyanúgy bánt a horvátokkal, minthogyha ők is fegyveresen harcoltak volna a magyarokkal együtt.

– Ugyanúgy elvették a jogaikat.

– Igen,

a horvátok a Pulszky Ferencnek tulajdonított mondás szerint ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésül.

Ez viszont megfordította a horvát közvéleményt, és ezért jöhetett létre a horvát-magyar kiegyezés 1868-ban. A horvátok többsége a magyarokkal akart megegyezni, tehát szakítani akart a közvetlen bécsi uralommal. A kiegyezést követően egy darabig ismét pozitívba váltott a viszony, de mivel a kiegyezéssel a horvátok egy része nem volt elégedett, ez a kép az 50 éves időszak végére inkább negatívba fordult. A kortársak nem értékelték azokat az eredményeket, amelyek pedig kétségkívül léteztek, hiszen Horvátországnak belügyi, igazságszolgáltatási, kulturális, oktatási és vallásügyi autonómiája volt, és gyakorlatilag a horvát nemzetállamnak az alapjait ebben az időszakban rakták le, tehát 1868 és 1918 között. Olyan erős alapokat, hogy az egységes Jugoszláviában Belgrád nem tudta ezeket eltörölni. Sőt, éppen ebből adódtak a problémák 1918 után, noha voltak a horvátok között, akik akarták a délszláv államot, de nem úgy, hogy azt az autonómiát, amit Magyarországgal szemben keveselltek, azt teljesen el is töröljék a délszláv államban.

A délszláv államban már rögtön az elején, 1921-ben, a Szent Vid napján elfogadott alkotmányban az egész horvát autonómiát eltörölték. Magyarul a horvátok nulla autonómiát kaptak a korábban kevesellt autonómia helyett. Tulajdonképpen ez okozta Jugoszlávia bukását.

Az már csak ráadás, hogy milyen belső konfliktusaik voltak: a Horvát Parasztpárt vezetőjét, illetve társait meggyilkolták a belgrádi parlamentben, megalakult az Usztasa mozgalom, megölték Sándor királyt Marseille-ben. Ez mind következmény. Az egész abból adódott, hogy a szerb elit nem értette meg, a horvátoknak az autonómiára szükségük van, és azért léptek be az új országba, hogy szabadabbak legyenek, nem azért, hogy azt is elveszítsék, ami volt. Ami a magyarokról alkotott képet illeti, 1918 után mind a királyi, mind a Tito-féle Jugoszlávia a magyarokról egykor alkotott pozitív képet tudatosan igyekezett rombolni és elfeledtetni, és csak a negatívumokat hozta elő, ami rányomta a bélyegét a történelemtanításra. Ennek bizonyos szempontból mind a mai napig érezzük a hátrányait, mert a történelem tankönyvekben nagyon sokáig, még Horvátország függetlenné válása után is, ezek a régi sztereotípiák éltek tovább. Például az, hogy a magyar-horvát gazdasági kapcsolatok a horvátokra nézve csak károsak voltak. Miközben ez nem igaz, mert az 1890-es évektől kezdve az első világháború kitörésig a horvát gazdaság folyamatosan nőtt. Igaz, hogy nagyon messziről jött, tehát nagyon alacsonyról, de folyamatosan nőtt a horvát GDP, és megalapoztak olyan horvát gazdasági ágazatokat, amelyek mind a mai napig jól működnek, például az idegenforgalmat.

Ekkor kezdték el fejleszteni a horvát üdülőhelyeket, s az egykori Monarchiához tartozó országok és a magyarok velük együtt ekkor kedvelték meg az Adriát. Ez a mai napig hat, hiszen legalább 800 ezer magyar nyaral az Adrián minden évben.

Ez viszont pozitív irányba hat, mert túlnyomó többségben az ott nyaraló magyaroknak a véleménye jó, és az átlag, egyszerű dalmáciai vendéglátók általában pozitívan fogadják a magyarokat. Ez az utóbbi évtizedekben fontos volt. Ez egyébként segít abban is, hogyha netán a politikában súrlódások vannak, azok ne mindig befolyásolják az átlagemberek hozzáállását.

„A horvátoknak ez olyan, mint Magyarország Erdély nélkül”

– Hogyha meglátnak a horvátok egy Nagy-Magyarország-térképet, ami részben a horvát tengerpartig ér, akkor ezt komolyan veszik? Kinyílik a bicska a zsebükben, vagy éppenséggel nem foglalkoznak ezzel?

– Az utóbbi időben egyes horvát sajtótermékek, egyes horvát politikusok mindent megtettek azért, hogy a horvát közvéleményt ez irányban negatívan befolyásolják. De azért hozzátenném, hogy van egy probléma a dualista kori Nagy-Magyarország-térképpel: hiányzik róla Dalmácia. A horvátoknak ez olyan, mint Magyarország Erdély nélkül. Tehát a horvátok ezt sérelmezik, hiszen a fő horvát politikai törekvés az volt, hogy Horvátországot, Szlavóniát és Dalmáciát egyesítsék. Egyébként ez benne is van a horvát-magyar kiegyezésben: a magyar fél által elismerten három pontban is szerepel, hogy Dalmáciát egyesíteni kellene Horvátországgal. Csakhogy ez nem ment, mert Bécs nem engedte, Dalmácia közvetlen Ausztria alá tartozott attól kezdve, hogy a Velencei Köztársaságtól Napóleon segítségével az osztrákok megszerezték. Emiatt ez a térkép a horvátoknak valójában nem szimpatikus, akkor sem, hogyha nem látnak mögötte magyar revizionista törekvéseket.

– Milyen most a magyar kisebbség helyzete Horvátországban? Hányan vannak? Mennyien voltak a 20. században, mennyien asszimilálódtak, vagy kerültek el onnan?

– A horvátországi magyar és a magyarországi horvát kisebbség körülbelül azonos létszámú volt ezelőtt bő száz évvel, és most is nagyjából azonos létszámú, csak éppen a töredéke az akkorinak.

A horvátországi magyar kisebbség ellen nagyon súlyos csapást jelentett a délszláv háború, ami pont azokat a területeket sújtotta, ahol a magyar kisebbség lakott: a Drávaszöget, illetve Szlavóniát és Szerémséget.

Sok magyar áldozata is volt a háborúnak. Hozzátenném, hogy a horvátországi magyarok a független Horvátország mellé álltak annak idején, így aztán magyar katonák és önkéntesek is harcoltak a horvát haderőben. Különösen emlékezetes a magyarlakta Szentlászló védelme 1991 őszén, amelyben magyarországi és vajdasági magyar önkéntesek is részt vettek. Sőt, a nemzetközi brigádnak a parancsnoka Rózsa-Flores Eduardo volt. Nagyon sokan elmenekültek a harcok elől, főleg a Drávaszögből mentek el sokan, de például Kórógynak az egész lakossága eltávozott, és egy részük nem is tért vissza, ezért komoly demográfiai veszteség érte a horvátországi magyarokat a kilencvenes évek elején. Ezt azóta sem tudták helyrehozni. Úgyhogy még az 1990-es népszavazás idején is 22 ezren voltak, most ennek a fele van csak meg.

– Nagyon csekély ez a szám.

– Igen. A magyarországi horvátság létszáma sem éri el a 20 ezret. Lehetnek olyan kulturális kapcsolódások, amelyek alapján persze azért ennél többen kötődnek a horvát kultúrához, de nemzetiségi vagy anyanyelvi szempontból majdnem hasonló a két kisebbség népessége. Ami a jogokat illeti, azt lehet mondani, hogy

mind a horvát állam, mind a magyar állam pozitívan viszonyul a kisebbségekhez.

Nagyon sok intézményalapítási lehetőség volt az utóbbi évtizedekben. Csak hát minél parányibb egy kisebbségi közösség, annál nehezebb az anyanyelv használatát megtartani.

„A legnagyobb baj, hogy nagyon kevés helyen van horvát pap”

– Milyen identitás él a magyarországi horvátokban? Mennyire ismerik a horvát nyelvet, illetve katolikusok-e?

– A magyarországi horvátság hagyományosan nagyon erősen katolikus. Ez persze régebben erőteljesebb volt, a 20. század első felében a magyar katolikus egyház papjai között óriási számban voltak horvátok. A számarányon felül. A Győri Egyházmegyében, a Szombathelyi Egyházmegyében, de még a Kalocsai Főegyházmegyében és a Pécsi Egyházmegyében is igen jelentős számban voltak jelen. Ez mára lecsökkent, mert az egész közösségre hatott az elvallástalanodás a 20. században. Eleinte főleg a városi rétegekben, aztán persze most ugyanúgy, ahogy a magyar lakosságnál, kicsit fordítva van, most épp a falusi fiatalok azok, akik távolabb állnak az egyháztól, a városiak között van egyfajta újjászületés. A legnagyobb baj, hogy nagyon kevés helyen van horvát pap. A horvát szentmisék nagyon ritkák, vagy legalábbis nagyon sok olyan községben, amelyikben mind a mai napig jelentős számú horvát lakosság él, még ott is ritkák.

Van pozitív kivétel, most éppen a Kalocsa melletti Dusnokra került egy horvát, katymári bunyevác származású pap, aki felnőtt korában sajátította el a horvát nyelvet, most már viszont horvátul misézik és horvátul is prédikál.

Csak ő tulajdonképpen az egyetlen a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében jelenleg, ami nagyon kevés.

– Hol élnek a magyarországi horvátok, egy tömbben vagy szétszórtan?

– Nagyon szétszórtan, sajnos. Ebből a szempontból „rosszabb” a helyzetük, mint a horvátországi magyarságnak, akik a Drávaszögben és Kelet-Szlavóniában mégiscsak egymás közelében élnek. Horvátok Magyarországon Győr-Moson-Sopron vármegyétől kezdve Vason és Zalán keresztül egy ilyen félkörben élnek Baranyán, Somogyon át egészen Bácskáig, és vannak mintegy kétezren Budapesten és környékén is.

– Manapság erősek a magyar-szerb kapcsolatok, közös kulturális évad zajlik. A két ország erős kapcsolatáról hogyan vélekednek a horvátok, fájlalják ezt?

– Az a helyzet, hogy a horvát-szerb viszony nem nagyon javult a háború óta. Bizonyos szempontból persze igen, horvát énekesek vendégszerepeltek Belgrádban és szerb rockénekesek Horvátországban, idáig eljutottak, de azért a politikai kapcsolat feszült, nem rendezték még a háborús sebeket sem. Még mindig több mint 1100 eltűntet tartanak nyilván Horvátországban, akikkel nem tud elszámolni a szerbiai kormányzat. A szerbek meg a horvátországi szerbeknek az 1995-ös távozását nem tudják megbocsátani, bár hozzátenném, hogy nagyon sok szerb visszatért azóta Horvátországba. És még többen visszatértek nyugdíjas korúak azért, hogy rendezzék a nyugdíjukat, majd visszamentek Szerbiába, mert a horvát nyugdíjukból ott jobban meg tudnak élni. Szabadon járnak-kelnek, például, amikor országgyűlési választások vannak, akkor hazamennek szavazni. Mindenesetre barátságról korántsem beszélhetünk, így aztán a horvát közvélemény nem örült annak, hogy Magyarország és Szerbia között viszont ennyire nagy barátság fejlődött ki. Még olyanok is megjegyzik, hogy „miért kell ennyire barátkoznia a magyaroknak a szerbekkel”, akik egyébként szimpatizálnak a magyarokkal.

Így lehet Európát építeni, keresztény államok összekapaszkodásával – véli Rusz Milán, a magyar–szerb kulturális évad miniszteri biztosa

– Akár gátolnák is Szerbia uniós csatlakozását?

– Az biztos, a horvát kormányzat egyelőre feltételeket szab a szerb uniós csatlakozáshoz. Tehát azt nem mondhatnánk, hogy egyértelműen támogatná, sőt. Nyilván nem ők fognak ebben dönteni, mert a „nagyobbak”, ha eldöntik, hogy netán mégis fölveszik a szerbeket, akkor föl fogják venni, de egyelőre úgy látom, hogy Nyugat-Európában sem nagyon akarják ezt. Ellentétben Ukrajna felvételével.

– Magyarország elég nehéz viszonyt ápol Ukrajnával. Az ukrán olajblokád kapcsán a horvát kormányzat mennyire segítő szándékú Magyarországgal szemben?

– Ezt a kettőt külön kell választani amiatt, mert Horvátországban másként élik meg az orosz-ukrán háborút, mint nálunk. A horvátok közvéleménye ugyanis 2022-ben gyakorlatilag azonosította magát az ukrán féllel. Az ő értékelésük szerint Oroszország úgy támadta meg Ukrajnát, ahogy annak idején a szerbek Horvátországot. Ezért akkor széles tömegek azonosultak érzelmileg az ukránokkal. Ennek az a következménye, hogy a horvát közvélemény nem érti, mi a baja Magyarországnak Ukrajnával. Persze hozzá kell tennem, hogy horvát kisebbség Ukrajnában nincsen…

Aztán nyilván az európai uniós propaganda is hat Horvátországban, a nyugat-európai sajtó az ukrán álláspontot közvetíti.

Ez viszont befolyásolja a horvát kormányzatnak a döntését például Adria-vezetékügyben, meglátásom szerint. Bár hozzátenném, hogy ez nem Kijevvel, hanem inkább Brüsszellel való egyetértést jelent szerintem.

Otthon két hazában

– Más. A 65. születésnapja alkalmából, az Ön tiszteletére jelent meg az Otthon két hazában című magyar-horvát kétnyelvű kötet januárban. Mi ennek a története?

– 25 évig tanítottam a pécsi egyetemen, a horvát tanszéken voltam állásban, de a történelem tanszéken is állandóan jelen voltam óraadóként. Tanítottam a zágrábi és az eszéki egyetemen is. Így aztán nagyon sok kedves tanítványomra lehetek büszke, az ő ötletük volt, hogy összeállítanak egy kötetet a 65. születésnapomra, ami egy kis csúszással jelent meg, és végül is a 66. születésnapomra adták át. Nyilván öröm és megtiszteltetés, ráadásul mind magyar, mind horvát részről kiváló szerzők írtak bele tanulmányokat. Tényleg a szakmának a bizonyított legjobbjai, köztük Bene Sándor, Gál Judit, Molnár Antal, Pálffy Géza, ifj. Bertényi Iván, valamint sok fiatal kolléga, ami szintén örvendetes. Nagyon szép ünnepséget rendezett a Fővárosi Horvát Önkormányzat a kötet kiadóival, illetve szerkesztőivel közösen. Úgyhogy ennek nagyon örültem.

– Milyen jellegű tanulmányok szerepelnek benne?

– Általában a magyar-horvát kapcsolatok történetéről szóló tanulmányok vannak benne a középkortól a 20. századig, de teljesen széleskörű a spektrum, tartalmaz a kötet a kisebbségi kérdésről szóló tanulmányokat is.

– Ez a kötet, illetve az ehhez hasonlók a horvát tudományos életben is tudnak hatni?

– Ez a könyv közös kiadványa egy magyarországi horvát kiadónak, a Croaticának, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézetének, a Zágrábi Történettudományi Intézetnek és egy eszéki kiadónak, tehát eljut Horvátországba is, már meg is van a dátuma, hogy mikor mutatják be Zágrábban, illetve Eszéken.

– Horvátországban a magyarországi horvátokról mennyire tudnak, mennyire tartják számon az itteni kisebbséget?

– Nagyon sokáig nem nagyon tartották számon. Amikor egyetemista voltam Zágrábban, akkor úgy kellett elmagyarázni nekik, hogy mi magyarországi horvátok vagyunk, mert természetesen azonnal magyarként kezeltek mindannyiunkat. Azt is, akinek – mint nekem – horvát vezetékneve van, és azt is, akinek magyar. Ez mindegy volt, „ti magyarok vagytok”, így kezeltek. Ez olyan volt, mint az erdélyieknek a lerománozása Magyarországon. Nos, ez azért változott Horvátország függetlenné válása óta, de azért

nagyon lassan ment át a horvát közvéleménybe, hogy Magyarországon van egy jelentős horvát kisebbség, amelynek komoly intézményei vannak.

Az első Horvátországon kívüli professzionális horvát színházat például Pécsett alapították 1992-ben. Most már gyümölcsöző kapcsolat van, megalapították a határon túli horvátok hivatalát, és az utóbbi időben az már egyre komolyabb támogatást ad a határon túliaknak. Ha ilyen támogatást kapott volna a magyarországi horvát kisebbség mondjuk ezelőtt 40-50 évvel, akkor más lenne a helyzet, többen lennénk, az biztos.

Vezetőkép: Sokcsevits Dénes magyarországi horvát történész. Fotó: Vasárnap.hu/Kricskovics Antal