Hajduch-Szmola Patrik evangélikus lelkész: Énekelni, hangot előállítani isteni kiváltság

Üzenethordozók vagyunk. Nagyon jó, ha Istenhez méltó az orgonamuzsika, de egy istentisztelet nem orgonakoncert. Ugyanez igaz a könnyűzenére is, nagyon fontos az alázatos szolgálat, nem fér bele egy 5 perces gitárszóló. Zenei szolgálattevőként is az ige, az üzenet az elsődleges, ami a legegyszerűbben elmondva az, hogy az Isten szeret bennünket, Jézus megváltott bennünket – mondta a Vasárnap.hu-nak Hajduch-Szmola Patrik, a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) egyházzenei bizottságának elnöke. A kecskeméti lelkésszel az MEE idei tematikus programsorozatáról, a hitvallás és az éneklés évéről beszélgettünk.

– Lelkészekkel, papokkal beszélgetve mindig különösen érdekes meghallgatni az elhívástörténetüket, azt olvastam, hogy önt ez egy orgonapadon érte. Hogy történt?

– Borzasztóan érdekes, hogy hány és hány elhívástörténet van, és hogy nincsen két ugyanolyan. Bár én tényleg be tudok számolni egy ilyen isteni hangról, ami ott engem nagyon erősen és egy határozott pillanatban megszólított, de ugyanolyan legitim az is, amikor valakinek hosszú éveken át alakul ki ez az elhívása. Az Isten sokféle utat használ. Az én lelkészi elhívásom egy nagyon pontszerű élményhez kötődik: orgonapadon ültem, egy vidéki templomban szolgáltam kántorként, és egyszer csak azt tapasztaltam, mintha Isten valami olyasmit kérdezne tőlem, hogy nem szeretnél-e te is lelkész lenni… Azt éreztem, hogy én is ott akarok lenni, ahol az a lelkész állt, aki ma már a kollégám, és akivel a mai napig nagyon jóban vagyok. Úgy éreztem, hogy ő ugyanazt csinálja, mint amit én, ugyanúgy prédikál, csak amíg ő szavakkal, addig én zenével.

– Milyen hangszerek előzték meg az orgonát?

– Úgy gondolom, hogy azért tartott engem alkalmasnak a zsinat az egyházzenei bizottság elnöki tisztségére, mert integrálni tudom a könnyű- és a komolyzenét, mindkettő jelen van az életemben. Elkülöníthetően egyébként: én nem az a zenész vagyok, aki szerint a kettő között nincs különbség, dehogy, nagyon nagy különbség van mind elméletében, mind funkcionalitásában, eszközeiben, nyelvében, de én mindkettőt gyakorlom. Már egészen kiskoromban szétvertem otthon a fazekakat meg lavórokat, ezért a szüleim kitalálták, hogy ezt inkább intézményes keretek között folytassam, így már elsős koromban zeneiskolába jártam, ütő szakra. Ez jó döntés volt, mert az ütősöknek legendásan jó ritmusérzékük alakul ki, ami bármilyen hangszert tanulva megtérül. Magyarországon, Kiskőrösön, Szombathelyen, Békéscsabán és Kondoroson működött a Norvégiából meghonosított TenSing-mozgalom. Én a kondorosi gyülekezetnek voltam a tagja, ott nőttem fel, Békés megyében. Ez a mozgalom a kilencvenes években azt vállalta föl, hogy bevonja a fiatalokat a gyülekezetekbe, az alkalmaikon bibliai történeteket játszottak el a fiatalok: volt benne dráma, zene, éneklés. Könnyűzenét játszó zenekar kísérte a játékot, akik éppen dobost kerestek.

Megkérdeztem anyukámat, hogy elmehetek-e dobolni, és ő elengedett. A szomszéd utcában volt a templom. Így kerültem bele az egyházba, szó sem volt arról, hogy én ott igét akartam volna hallgatni, nem is érdekelt, csak az számított, hogy végre zenélhettem!

A könnyűzene mellett hamarosan megjelent az életemben a komolyzene is, előbb csellóztam, aztán fölvettek a békéscsabai zeneművészetibe, oda jártam, majd kiderült, hogy az én érdeklődésem kevésbé gyakorlati, mint inkább elméleti, legalábbis a zenében: egyre nagyobb érdeklődést tanúsítottam a zeneszerzés iránt, és egészen nagy utakat vállaltam azért, hogy zeneszerzést tanuljak. Szegedre jártam, Pestre jártam, és a konzervatórium után felvettek a budapesti Bartókba, ahol Kocsár Miklós zeneszerző utolsó osztályába jártam. Eközben arra gondoltam, hogy szeretnék valamit visszaadni a gyülekezetemnek, ezért visszajártam a szülőfalumba orgonálni. Budapesten laktam, minden vasárnap utaztam, a helyi nyugdíjas otthonban kaptam egy szobát, ott aludtam, majd orgonáltam az istentiszteleten. Egyszerre volt jelen az életemben már ekkor is az egyházi szolgálat, a komoly- és a könnyűzene. Ez a mai napig is így van, jelenleg is sokat próbálunk a Közel együttessel, amelyben billentyűs hangszeren játszom.

– A hitvallás és az éneklés éve az idei az evangélikus egyházban. Mitől fonódik ennyire össze ez a két fogalom az evangélikusoknál?

– A tematikus évsorozatokban való gondolkodás nem idegen az egyháztól. Amikor a reformáció 500. évfordulójának ünneplésére készültünk, akkor olyan tematikus évek voltak, mint például a reformáció és kultúra, a reformáció és nők – nyilván a női lelkészség, a nők szerepállása. Talán ezt a hagyományt szerette volna az egyházvezetés feleleveníteni közeledvén az Ágostai hitvallás 500. évfordulójához, 2030-hoz. Illetve idén 500 éves az evangélikus istentiszteleti koráléneklés, 1526-ban történt meg az első Deutsche Messe, az a lutheri istentisztelet, amelyben a koráléneklés először kapott igazán központi szerepet. Egyébként pedig adja magát az egész, hiszen

az éneklés és a hitvallás magától értetődően fűződik össze: amikor egy ember énekel, az szinte hitvallásává válik.

– Mit hoz ez az év? Éppen nemrég írtak ki két pályázatot, az orgonák felújítására, illetve egyházzenei programokra. Mit érdemes kiemelni a programok sorából?

– Az említett pályázatokat minden évben kiírjuk, függetlenül a tematikus évtől. Annyiban történt most változtatás, hogy jóval több programot tervezünk megvalósítani, mint egyébként. Minden évben tartunk egyházzenei programokat, konferenciákat, kórustalálkozókat, s vannak pályázatok, ezek képzik az idei évnek is a gerincét, amelyet kiegészítünk különlegességekkel.

A hitvallásos éneklés örömét szeretnénk átadni, illetve megtapasztaltatni az emberekkel.

Egyébként is azt mondják az evangélikus egyházról, hogy éneklő egyház vagyunk. Ez igaz is, hiszen nagyon sokat énekelnek a gyülekezetek az istentiszteleteken. Ezt próbáljuk megerősíteni, és nemcsak az orgonisták által, hiszen az énekeink, még a sok száz évesek is, feldolgozhatók, könnyűzenei köntöst is kaphatnak, gitárkísérettel is megszólalhatnak, bármilyen hangszeren, ami az adott kultúrközegben jól szól.

Szerintem az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még élnek azok az idős gyülekezeti tagjaink, akik még otthon is énekelnek, és akiktől még meg lehet tanulni azokat az énekeket, amiket már csak ők énekelnek, illetve azt, ahogyan ők énekelnek.

Ez egy borzasztó fontos határhelyzet: nem sok időnk van már addig, amíg felnő az a generáció, akik már éneklésmentesen nevelkednek. Miért van az, hogy hallgassuk meg a Himnuszt? Miért mondják ezt? Miért nem énekeljük el a Himnuszt? Mert egyszerűen nem énekelnek az emberek, inkább meghallgatnak valami zenét. Pedig a zenének teremtő ereje van, és az Isten csak az embernek adott ilyen képességet! Nincsen más olyan teremtmény ezen a világon, akik tudnának énekelni, akik a gondolataikat el tudnák mondani a zene nyelvén. Ez egy sajátos nyelv, és mindenkinek van zenei nyelve, csak meg kell találni, hogy ki mit „beszél”, és azt a zene nyelvet kell alkalmazni. A programjaink lelke ez, hogy bárhogyan, de legyen zene, sőt elsőrendűen éneklés! Találjuk meg azt, hogy hol milyen stílusú zene szólalhat meg. Bármi a helyén van ugyanis, ha az minőségi és az adott kulturális kontextusban tartalmat képes hordozni. (Abban egyeztünk meg Hajduch-Szmola Patrik tiszteletessel, hogy a konkrét programokat belinkeljük, hiszen annyi van, hogy felsorolni is elég, az evangelikus.hu oldalon megtalálható minden.)

– Miért nem éneklünk ma már?

– Én azt látom, az a saját élményem, hogy amikor elmegyek egy idős gyülekezeti taghoz, aki beteg, akkor az első az, hogy elénekel egy számára nagyon sokat jelentő, még ifjúkorában tanult korált, amit a templomban szoktak énekelni. Ha bánata volt, akkor olyan éneket énekelt, ha öröme, akkor olyat, de hogy mindig énekelt. Nagyon sokat énekelt. Ma is éneklünk még, de nem annyit, és nem úgy, mint a régiek, ma inkább befogadók vagyunk. Nagyon sok ember elhiszi magáról, hogy nem tud énekelni. De nem baj az, ha valaki nem tisztán énekel, mert mindenki képes teremteni a hangjával! A napokban 100 éves Kurtág György, aki talán a legnagyobb élő zeneszerző, ahogy a hangokkal játszik, az mutatja meg számomra, hogy a hangokkal való játékban nem feltétlen az egzakt hangmagasságok és pontosságok számítanak, mintsem inkább az, hogy én valamit csinálok, valamit előállítok, valamit teremtek. A Játékok például egy ilyen kötet a zongorán, ahol tenyérrel lehet csapkodni a hangszert, és nem követel meg olyan pregnánsságot, mint egy Haydn- vagy mint egy Bach-mű, hanem sokkal játékosabb. Azt tanítja meg, hogy hangot előállítani isteni kiváltság, és értelmes hangot előállítani, az még nagyobb kiváltság. Ezért mondom, hogy nem számít az, hogy valaki hogyan énekel, csak énekelni kell és énekelni! A mostani idősek még énekelnek, a kevésbé idősek már nem annyira, a fiatalok meg már alig.

– Ennek a tapasztalásnak van köze ahhoz, hogy 2030-ra szeretnének egy új evangélikus énekeskönyvet elkészíteni, vagy azt valami más hívja életre?

– Valami más hívja életre. A jelenleg használt evangélikus énekeskönyv 50 éves. Az egyházi tapasztalat szerint ennyi idő után mutatkozik igény a revízióra. A nyolcvanas években jóval nagyobb kötöttségben éltek az egyházak arra nézvést is, hogy mit lehetett közzétenni, milyen énekek kerülhettek be akár az énekeskönyvbe. Ma már más világot élünk, de újra kell gondolni az énekeket az újonnan megjelent teológiai nézőpontok alapján is, gyakran néhány szó megváltoztatása is elég ahhoz, hogy érthetőbbé, maibbá váljon egy ének. Nem új énekeskönyvet adunk ki, hanem egy megújítottat. Sok ének kikerül ugyan, de az egyház által nagyon szeretett, sokat énekelt énekek természetesen szerepelni fognak benne. Kicsit visszatérve részint a saját gyökereimre is: a Magyarországi Evangélikus Egyháznak három erős gyökere van: magyar, német, tót. Én a tót részéről származom, mint ahogy a feleségem is, ő is lelkész. Nálunk az énekeskönyv az szinte még „magasabb szinten állt”, mint a Szentírás, Bibliája például nem volt a nagyszüleimnek, énekeskönyvük igen. Ez az úgynevezett Tranoscius-énekeskönyv volt, ami ma már nincs használatban. Amikor és akik ezt használták, számukra teljesen természetes volt, hogy egy istentiszteleten több tíz versszakkal énekeltek egy éneket, merthogy ezek egész bibliai történeteket beszéltek el. A történeteket is énekeken keresztül tanulták meg. Talán ezért is énekeltek többet.

– Ez egy nagyon ősi dolog.

– Olyannyira így van ez, hogy az én nagyszüleim, mivel tehát Bibliájuk nem volt, az énekeskönyvükbe írták bele, ki mikor született, hány mázsa búzával tartoztak a szomszédék, mennyit adtak meg, és minden ehhez hasonlót, amit klasszikusan a Bibliába szoktak beírni. Az énekeskönyv sok evangélikus családnál volt ennyire magas szinten.

– Beszéljünk még a keresztény könnyűzenéről: bizonyára a kecskeméti evangélikus templomban is előkerül időnként a gitár vagy más pop-rock hangszer. Hogyan fogadják a hívek? Van-e esetleg, aki rosszallja, illetve ez is egy módja lehet a fiatalok megszólításának, akár evangelizálásának?

– A mi gyülekezetünkben viszonylag elkülönülnek a műfajok, a délelőtti istentiszteleteken orgonával énekeljük a korálokat. Egy időben a gitár is előkerült, de nem éreztük jónak keverni a zenei kifejezőeszközöket. Viszont vannak olyan istentiszteleteink, ahol a gitár a fő hangszer. A családi istentiszteleteken én szoktam gitározni, meg mások is csatlakoznak. Nyilván vannak, akik – mondjuk így – rosszallják azt, hogyha a megszokott menetrend megváltozik, de ez teljesen érthető. Mindez attól is függ, hogy egy adott gyülekezet hogyan szocializálódott, milyen behatások érték akár zenei, akár missziói tekintetben. Az egyházzenei bizottság elnökeként is azt képviselem, hogy

minden műfajnak van létjogosultsága a templomban, ha az segíti az üzenet átadását.

Nem szabad, hogy a zene öncélúvá váljon, az ige fölé kerekedjen, de ez a veszélyforrás nemcsak a templomi könnyűzenében van benne, hanem az orgonazenében is. Üzenethordozók vagyunk. Nagyon jó, ha Istenhez méltó az orgonamuzsika, de egy istentisztelet nem orgonakoncert. Ugyanez igaz a könnyűzenére is, nagyon fontos az alázatos szolgálat, nem fér bele egy 5 perces gitárszóló. Zenei szolgálattevőként is az ige, az üzenet az elsődleges, ami a legegyszerűbben elmondva az, hogy az Isten szeret bennünket, Jézus megváltott bennünket. Ez az üzenet van minden oldalról megvilágítva, ezt mondja a lelkész, ezt támasztja alá a zene, az imádság, a hitvallás, minden ezt az üzenetet hordozza.

Vezetőkép: Hajduch-Szmola Patrik kecskeméti evangélikus lelkész, a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) egyházzenei bizottságának elnöke. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona