Eltűnt épületek nyomában – Az István úti Szanatórium és Vízgyógyintézet
A 20. század eleji Budapest egészségügyi infrastruktúrájának egyik kiemelkedő példája volt az István úti Szanatórium és Vízgyógyintézet, amely Zuglóban, az István út és a Hungária körút (akkoriban a Hermina út meghosszabbítása) találkozásánál épült meg.
A létesítmény 1904-ben nyitotta meg kapuit, a kor legkorszerűbb higiéniai, gyógyászati és építészeti elvei szerint. Egy másfél holdas, gondosan parkosított telken helyezkedett el, amely nemcsak a testi, hanem a lelki regenerálódás szolgálatában is állt. 
Az épület eredetileg szecessziós stílusban épült, amely különösen gazdag részletképzéssel, ívelt nyíláskeretekkel, csipkés pártázattal, kovácsoltvas erkélyekkel és karakteres, sisakos sarokkupolával díszített főhomlokzatot jelentett. Az aszimmetrikus, mégis harmonikus tömegképzés és a természet ihlette díszítőmotívumok a századforduló polgári gyógyintézeti építészetének magas színvonalát képviselték. A főbejárat fölött kiemelkedő erkélyes rizalit és a toronyszerű sarokrész kiemelt szerepet játszott a városképi megjelenésben és tájékozódási pontként is szolgált. 
Az 1920-as évek végén az épületet jelentősen átépítették, és ekkor elvesztette eredeti szecessziós arculatát. A módosítás során a homlokzatot késő historizáló–barokk jegyekkel alakították át. A csipkés pártázatot lebontották, helyette zárt ballusztrád jelent meg, kő tófeákkal és timpanonnal. Az ablakokat zártsorú, ritmikusan ismétlődő nyílások váltották fel, az eredeti díszítőelemek nagy része eltűnt vagy leegyszerűsödött. A sarokkupola még részben megmaradt, de visszafogottabb formában, az épület viszont ekkor még mindig őrizte korábbi eleganciájának maradványait. 
A második világháború nem okozott jelentős sérülést az épületben, így lehetőség lett volna annak megőrzésére, akár műemléki igénnyel is. Ehelyett azonban az 1950-es években új funkciót kapott: az épület a Belügyminisztérium használatába került. Ezzel együtt újabb, kisebb mértékű átalakításra került sor, amelynek során a megmaradt sarokkupola csonkját is lebontották.
Az igazi, radikális beavatkozás azonban 1970-ben történt: ekkor az egész épületet felismerhetetlenségig átalakították. A kor modernista felfogásának megfelelően minden korábbi építészeti részletet – legyen az szecessziós vagy historizáló – eltüntettek. A homlokzatot sík, tagolatlan felületekre cserélték, a tetőformák, párkányok, ablakkeretek, timpanonok és ballusztrádok mind eltűntek. Az új épülettömeg funkcionalista stílusban, díszítettség nélkül, kizárólag a rendőrségi céloknak rendelt alá mindent. A hajdani polgári gyógyintézet helyén ekkor már csupán egy szigorú, arctalan hivatalépület állt. 
E folyamat következtében az István úti Szanatórium, amely egykor a város egyik legszebb, legmodernebb egészségügyi külvárosi létesítménye volt, mára teljesen eltűnt a város építészeti emlékezetéből. Elvesztettük nemcsak a szecesszió egyik jelentős fővárosi példáját, hanem a két világháború közötti historizáló átalakítás tanulságos dokumentumát is. Az 1970-es átalakítás nem egyszerű modernizáció volt, hanem a történeti rétegek teljes eltüntetése. Az emlékük azonban fennmaradhat – és emlékeztethet arra, hogy a jövő városában csak az lehet igazán élhető, ami képes a múlt értékeit is megőrizni.
(A sorozat hamarosan folytatódik!)
Fecske Gábor László
Kapcsolódó:
Vezetőkép: Az István úti Szanatórium az 1900-es évek elején. Forrás: FSZEK
