Eltűnt épületek nyomában – A Royal Orfeum

A budapesti Erzsébet körút 31. szám alatt állt a Royal Orfeum, a 20. század eleji főváros egyik legfényesebb mulatóhelye. Az 1908. október 3-án megnyílt, ezer fő befogadására alkalmas színházat Bálint Dezső igazgató építtette, a tervezést pedig Szengyörgyi Gyula építészre bízta.

 

A Royal Orfeum nemcsak önmagában volt jelentős: Bálint a szomszédos, 29-es és 33-as számú bérházakat, valamint a Hársfa utca 36. alatti kiszolgálóépületet is Szengyörgyivel terveztette. Utóbbiban kaptak helyet az öltözők, a fellépők szállásai, egy hatalmas konyha és az artistaétkező is.

 

 

Az épület eredetileg gazdag szecessziós díszítéssel büszkélkedhetett. A homlokzatot allegorikus szobrok, reliefek, a klasszikus színházi maszkokat idéző groteszk arcok, hullámzó tetővonal és plasztikusan tagolt ablakkeretek jellemezték. A második emeleti díszerkély hangsúlyos szobrászati eleme volt a homlokzatnak; itt kapott helyet Thália, a vígjáték múzsájának egész alakos szobra, amely még kis üvegtetőt is kapott. Az épület homlokzati díszei a művészet, a szórakoztatás és a teatralitás világát tükrözték. 

 

 

Az Orfeum fénykorában világsztárok léptek fel a színpadán: 1929-ben Josephine Baker, 1930-ban Grock, Charlie Rivel társulata, a Jushnij Kék Madár együttese és Bob Gray világrevüje is megfordult itt. A zenei és színházi kínálatot Zerkovitz Béla, Leo Fall és Márkus Alfréd operettjei színesítették. A színház művészeti munkáját évtizedeken át Vogel Eric díszlettervező, Herczeg Jenő főrendező és Márkus Alfréd karmester formálta. Az emeleti terekben működő kabarék – például a Sörkabaré, Kővári Gyula Bonbonnière-je és Fritz Ödön Papagáj Kabaréja – hosszú éveken át jelentős szerepet töltöttek be Budapest kabarééletében.

 

 

1924-ben azonban Fehérkúti Bálint építész vezetésével jelentősen leegyszerűsítették az épület arculatát: a tetőn futó plasztikus frízt leszedték, az első emeleti díszerkélyről eltűnt Thália szobra, a szoborfülkéket pedig elbontották. A díszes tetővonal helyére egy egyszerű fémszerkezet került, melyre a Royal Orfeum neonfényes felirata került. A belső terek is átalakultak – a korábban elegáns, gazdagon díszített belsők helyett letisztultabb terek kaptak helyet.

 

 

 

A II. világháború alatt az épület megsérült, de nem jelentősen. Ennek köszönhetően meglepően hamar, már 1945. május 7-én – alig három hónappal Budapest ostroma után – újra megnyitott, immár Royal Revü Varieté néven. A színpadon ismét felpezsdült az élet: kabarészerzők, színészek és artisták mellett olyan sztárok is felléptek, mint Karády Katalin vagy Kiss Manyi. 1949-ben az intézményt államosították, és betagolták a Fővárosi Népszórakoztató Intézmények igazgatósága alá, és Fővárosi Varieté néven működött tovább, majd 1951-ben a Fővárosi Víg Színház nevet kapta, ahol háromfelvonásos operetteket játszottak.

 

Az állami tulajdon sem hozott azonban szerencsét a színházépületnek. Az ötvenes évek első felében – egyes források szerint 1953-ban, mások szerint 1955-ben – az egykor virágzó Royal Orfeum szecessziós épületét lebontották. Helyére Kaufmann Oszkár tervei alapján felépítették a mai Madách Színházat, amely 1961-ben nyílt meg. Az új színház modernista, puritán homlokzata teljesen szakított a szecesszió játékos, gazdag formanyelvével, és már nyoma sincs az egykori művészeti ambíciónak, amely a Royal Orfeumot jellemezte.

 

 

Mára már egyértelművé vált, hogy felmérhetetlen kár volt lebontani azt a páratlan szépségű szecessziós színházat, amely nemcsak építészetileg, hanem kulturálisan is a századforduló Budapestjének egyik ékköve volt. Egy olyan korszak lenyomata tűnt el vele, amely még hitt a művészi díszítettség erejében, az ünnepélyes terekben, a kultúra méltóságában. A döntés mögött nem esztétikai, hanem ideológiai indokok húzódtak meg – a kor politikai légköre idegenkedett mindattól, ami a polgári múlthoz, a Monarchia fénykorához kötődött. Egy reprezentatív, gazdagon díszített, művészeti központként működő színház nem illett bele abba a jövőképbe, amely a múltat végképp el akarta törölni. Bár a Madách Színház 1999-es felújítása részben visszahozta a homlokzati részletek gazdagságát, ez már inkább utalás volt a múlt irányába, mint valódi helyreállítás.

(A sorozat hamarosan folytatódik!)
Fecske Gábor László, A főkép forrása: Zempléni Múzeum, Szerencs