Nekünk kezd elegünk lenni belőletek, elvtársak!
Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de én már meg sem lepődöm azon, hogy ciklikusan, a választások előtti évben – általában február vagy március környékén – hirtelen néhány polgártársunk kitalálja magának, ők bizony kegyetlen diktatúrában élnek, amit aztán eltökélten le is bontanának. Lehetőség szerint azonnal. Illetve még jobb lenne, ha nem kellene utcára menniük, fárasztani magukat sétálgatással, táblakészítéssel, hanem már a népharag (ezek ők) gondolatától is megijedhetne a „diktátor” és a „NER-lovagokból álló bagázs”. Aztán valamiért ez a terv mindig füstbe megy, ők meg haza. Mi pedig évek óta nézzük a vergődésüket, de már fogytán a türelmünk.
Felejthetetlen jónéhány tüntetés az elmúlt évek repertoárjából, ami bármilyen indokkal is kezdődik, valamiért mindig kormánybuktató erődemonstrációvá alakul át, hogy aztán irgum-burgum goázásokba fulladjon ki az Oktogonon. Azt is megszoktuk, hogy az MTVA-székházat ostromolják lelkesen vagy a Sándor-palotához sétálnak és ott festékszóróznak össze néhány épületet – ha éppen nem füstbombáznak, vagy hídfoglalással próbálkoznak elérni a hőn áhított demokráciát, ami most annyira sérült, hogy mindezt szabadon megtehetik az elnyomó rezsim alatt. (Mert tűrjük).
A tüntetéseket már egyáltalán nem kísérem figyelemmel, sajnos kívülről ismerem a szólamokat, tudom, milyen rigmus következik majd, az „(m)elegünk van” és az „Orbán takarodj” után rázendítenek a „diktatúraaaa” elnyújtott változatára, majd következik a „menjünk be”... Azt, hogy hová, miért, nem derül ki, de talán nem is lényeges, hiszen a performanszot követően lehet bulikázni szabadon az utcán. Mert az milyen jó. Meg attól amúgy nagyon rendszerrombolók. Pláne, ha egy rendőr előtt vonaglanak, az már tényleg véget vet majd a diktatúrának, korrupciónak, ellopott országnak, ellopott jövőnek, és mindennek is. (De leginkább a normális emberek türelmének.)
Az viszont jól érzékelhető, hogy mindig ugyanazok a politikusok, ugyanazon aktivisták hergelik a tömegnek barokkos túlzással sem nevezhető csoportosulást, akik céltalanul bolyonganak mostanában a főváros utcáin, miközben útjukon rendőrök vigyáznak rájuk, nehogy bajuk essen. (A GonoszOrbánkormány karhatalmistái ugye…) A forgatókönyvet is kívülről tudjuk Szergyja Popovics után szabadon, csakúgy, ahogyan ők is. A különbség azt, hogy míg őket külföldi érdekcsoportok mozgatják, bennünket a hazaszeretetünk húz vissza attól, hogy ne üljünk fel a provokációnak. Mert nyilván azt akarják elérni, hogy szakadjon el a cérna nálunk, legyen lökdösődés, amiből rendőri brutalitást tudnak kreálni, és aztán szaladhatnak Brüsszelig. Amúgy ezt enélkül is megtehetnék, de valamiért mégis maradnak. Ha pedig véletlenül egy „klasszikust” idézünk, akkor meg sértve érzik magukat.
El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!”
Ha esetleg valaki elfelejtette volna, Gyurcsány Ferencnek sikerült mindezt kimondania, még miniszterelnökként, 2006-ban. Aztán most nagyon érzékenyen érinti az elvtársakat, ha ilyet mondanak nekik. De talán nem is ez a lényeg. És most nagyvonalúan tekintsünk el az elvándorolt fiatalok millióitól is, akiket a gonoszOrbán elüldözött, és akiket csak ők láttak – nyilván.
A balliberálisok által elképzelt világot lehetetlen megérteni – ezért nem is érdemes időt pazarolni rá. A fejükben nem lehet és nem is kell rendet tenni, mert az ő valóságuk teljesen más, mint a realitás, és még akkor is nekik van igazuk, ha nem. Mert ők így gondolják és kész.
Azonban a magyar emberek jelentős részének nincs gondja azzal, hogy normális, békés, nyugodt életet akarjon élni, így a tavaszi forradalmi hangulat a nyár közeledtével alábbhagy, majd a hőséggel el is párolog polgártársaink elméjéből.
Viszonylag szerencsénk van, hogy nekünk még ellenzékből is csak ilyen jutott, mert hiába a zsold, hiába a külföldi tuning, egyszerűen nem tudnak eredményt elérni azon kívül, hogy lejáratják magukat. Ebben mondjuk tehetségesek, nem vitás.
Hadházy lyukaszoknis pókemberként, Kunhalmi ajtónak csapódásával, Bangónék pedig egy „k.va erős képpel” marad meg emlékeinkben.
Elnézve az erőtlen próbálkozásokat pedig néha tényleg sajnálom őket. Igen kellemetlen lehet az esélytelenség biztos tudatával tüntetni bármiért, mindenért, akármikor…
Mert az, hogy az Orbán-kormány negyedszer is kétharmados többséggel nyert országgyűlési választáson, jól mutatja, hiába a külföldi támogatás, a képzés, az ide ejtőernyőztetett lobbisták hada, a magyar embereket nem tudják átverni. Mert mi rendelkezünk azzal, amivel ők nem. Hittel.
Hiszünk Isten gondviselésében, hiszünk a magyarok összetartó erejében, hiszünk abban, hogy képesek vagyunk megvédeni a hazánkat, családjainkat. Mert igen, mi azt is hisszük, hogy a család a jövő záloga. És ez az a hit, ami mindig túllendít a nehéz időszakon bennünket. Mert azt is tudjuk: „Sok baja van az igaznak, de mindegyikből kimenti az Úr”.
És akinek hite van, mindene van. De nekik…Nekik csak a zsold jut. És a megvető szánalom.
Vezetőkép: X.com
