Ungváry Zsolt: Merényletek és célok – vezethet-e eredményre a jogok békés követelése

A politikai merénylet fogalma Magyarországon szerencsére szinte ismeretlen. A kilencvenes években az alvilág piacfelosztó tevékenységének járulékaként bekövetkezett kézigránátos és pokolgépes támadások, illetve lövöldözések aránylag megkímélték a civil lakosságot (az Aranykéz utcai robbantás a szabályt erősítő kivétel volt). Történelmünkben sem túl gyakori, Tisza István meggyilkolásán kívül a modern korban nem fordult elő. (Az Árpád-házi királyok vagy Mátyás furcsa halála, netán Zrínyi Miklós és a vadkan esete nem bizonyított merényletek.)

Európa más részeit kevésbé kímélték meg, nyugaton pedig az utóbbi időben szinte mindennapossá vált ez a gyakorlat. Ráadásul a Charlie Hebdo Mohamedet gyalázó karikatúráit készítő újságíróinak lemészárlása vagy az iszlám-ellenesnek vélt francia tanár lefejezése mögött legalább vélhetünk egyfajta logikát, még ha a mi fogalmaink szerint az emberélet sokkal szentebb és védendőbb annál, mintsem efféle bosszú áldozatául essék.

De a tömegbe válogatás nélkül belehajtó vagy az utcán ötletszerűen késelő gyilkosokra nincs ésszerű magyarázat.

Ezek a bevándorlók, tehát az adott országban befogadott vagy akárcsak megtűrt idegenek pusztán gyűlöletből és erődemonstrációból ölnek védtelen ártatlanokat. Ez nem az elnyomásra adott válasz, nem etnikai, vallási vagy egyéb jogfosztások miatti reakció, hanem egyszerű gyilkosság.

A közel-keleti konfliktusok barbár, kegyetlen leszámolásai mögött is sok évtizedes (évszázados) sérelmek, a lakóhelyért, a túlélésért folytatott harcok állnak. Az elnyomott, kisemmizett népek és nemzetek lázadásai rendszeresen torkollnak brutalitásba, vérontásba. Még a horvátok is meggyilkolták 1934-ben a jugoszláv királyt, a szerb uralkodói dinasztiából származó Sándort, abban bízva, hogy ez a másfél évtizede összetákolt (és részben az Osztrák-Magyar Monarchia romjain megszülető) délszláv állam széteséséhez vezet.

Ehhez képest mi, magyarok sosem vetemedtünk ilyesmire.

Nem I. Lipótot öltük meg, nem V. Ferdinándot raboltuk el, nem a szovjet nagykövetséget robbantottuk fel, hanem szemtől szemben, kard ki kard ugrottunk nekik; kurucok, negyvennyolcas honvédek és pesti srácok. Ezeket a felkeléseinket túlerővel, csalással, árulással leverték. Mi szomorkodtunk, verset írtunk, de sosem hajtottunk hatlovas fogattal a Grabenen korzózók közé, vagy nem csempésztünk idegmérget a moszkvai metróba. Nem bántottunk ártatlanokat, sőt Brüsszelben az EP üléstermébe, de még von der Leyen házába sem vezettünk bele utasszállító repülőket.

Mindig jogi, adminisztratív válaszokat kerestünk.

A harcot keményen vívtuk és vívjuk, de sosem tapadt a kezünkhöz vér. És igaz ez az erdélyi, délvidéki, felvidéki, sőt kárpátaljai magyarokra is. A megalázásokra adott maximális válasz kimerül abban, hogy pártokat hozunk létre, választásokon indulunk, aztán megpróbálunk valami törvényes jogot kiharcolni. Tegyük hozzá, minimális sikerrel…

De sosem vetemedtünk merényletekre, különösen nem ártatlanok ellen.

(Libényi János, a huszonkét esztendős szabólegény megpróbálta ugyan Ferenc Józsefet leszúrni, de egyrészt nem sikerült neki, másrészt ennek ellenére kivégezték. Harmadrészt ez alig három évvel az után történt, hogy a koronás gazember Aradon kivégeztette az áprilisi törvények alapján legitim kormányukért harcoló tábornokokat. Negyedrészt a dolognak volt némi szerelemféltési motivációja is, ami Bánk bán óta mindig ad egy kis bukét az efféle politikai akcióknak, ötödrészt pedig – és ez a legérdekesebb – Libényit a magyar közgondolkodás nem tartja számon a hősök között. Nincs róla utca elnevezve, nem áll szobra a Batthyány-örökmécses közelében, és tudtommal irodalmi művek sem nagyon születtek róla.)

Olvasom, hogy román nacionalista pártok újra a magyarok ellen lázítanak, most éppen a szülőföldjükön száz éve elnyomottként élő erdélyi honfitársainktól várnák el törvénybe iktatva, hogy „tiszteljék a román nemzetet”.

Ugyan miért? Azért az évszázadnyi pusztításért, amit a becstelen módon, jogszerűtlenül és érdemtelenül megszerzett területen élő, hirtelen magukat kisebbségben találó emberekkel elkövettek? A mára gyakorlatilag lenullázott szászokkal (ők mondjuk maguknak keresték a bajt, amikor a hétszáz évnyi békés fejlődésüket és autonómiájukat biztosító magyar királysághoz fűződő kapcsolódásukat lelkesen felváltották a románnal) és a megfelezett magyarsággal.

Az izraeli-palesztin, az ír-angol, a baszk-spanyol konfliktusokat és mozgalmakat elég jól megismerte a világ. Az iszlamista merényleteknek köszönhetően azt is mindenki tudja, hogy a muszlimok nem riadnak vissza némi erőteljes nyomásgyakorlástól érdekeik érvényesítésére. Az elcsatolt területek magyarságának – sőt ezen országrészek történelmének – sorsa azonban szinte teljesen ismeretlen a nagyvilág előtt.

Jó lenne, ha eddigi hozzáállásunkat valahogy tudatosíthatnánk a politikusokban és a nemzetközi közvéleményben, hogy némi megerősítést és biztatást kapjunk tőlük. Ne az erőszakot jutalmazzák – mert abban mi nem szoktunk jól szerepelni –, hanem egyszer végre a békés és törvényes módszereket.

Vezetőkép: Freepik