Ungváry Zsolt: Kalandozó őseink nyomában…

Európa iránt amibivalens érzéseink vannak. Amióta kapcsolatban vagyunk velük, folyamatosan az „odatartozunk vagy mégsem” érzésével küszködünk. Ők bennünk hol ellenséget, hol gyámolításra szoruló kistestvért, hol leigázandó tartományt látnak, mi pedig hol megértést és bebocsáttatást kérünk, hol dacosan elfordulnánk. Az EU ilyen szempontból még különlegesebb, mert az igazából nem Európa, hanem csak egy politikai-gazdasági szervezet, ami sajnos kezd egyfajta ideológiai monokultúrává válni. Persze, erre mindig is volt hajlandóság a kontinensen, hol nemes és kultúrateremtő, hol inkább romboló elvek mentén, de gyakorta kísérték ezt karóba húzások, nyaktilók és haláltáborok.

Mi pedig próbálnánk kivonni magunkat ebből, és csak a szépre koncentrálni, de ahhoz nem vagyunk elég erősek.

Ám hiába a kisemmizettség és a megaláztatások sora, a szittya öntudat és a keleti vér, azért nyaralni csak nyugatra megyünk; mi általában Olaszországba. Elsősorban azért, mert a feleségem olasztanár, de Itália közös szerelem is. Most éppen csak északot érintettük, nem tudatosan, de rengeteg magyar vonatkozással. Trieszt egészen 1918-ig a közös hazánk része volt (nemrég vett is itt a magyar állam egy kikötő-szakaszt), az Isonzó és Doberdó vidéke, amit sokezer magyar vére öntözött, és csontjaik a karszt fennsík kavicsaival keverednek ma is. Aquileia, az ókorban állítólag százezres város, amelynek fénykora addig tartott, míg össze nem futottak Attila hunjaival, majd egy kis ráadást kaptak a X. századi magyar hadjáratokból is. A Szűz Mária Bazilika altemplomában látható harcos ősünkről a freskó (kiemelt képünk), amely autentikus korabeli illusztráció ahhoz a töri órai tételmondathoz, miszerint eleink a kantárt elengedve, lovaglás közben hátrafelé is remekül lőttek. A szemközti étteremben a sokféle fantázianevű pizza között találkozhatunk „magyar” és „Attila” pizzával is. Egyszerre vagyunk ellenségek, de szívesen látott részesei is a közös történelemnek (hasonlóan egyébként a Monte San Michelén lévő első világháborús múzeumhoz), és az is tény, hogy szlovák, ukrán vagy Szvatopluk pizza nincsen. Bottoni úr, az eladó, aki egyszemélyben kereskedő, szakács és mókamester, örül nekünk (naná, annyian vagyunk, hogy ez már biznisz szempontból sem mellékes), bár valamiért azt gondolja, hogy ha külföldiekhez beszél, akkor azt németül tegye.

Cividaléban, Friuli legszebb kisvárosában, amit Julius Caesar alapított, a híres hadvezér szobrát is úgy nézhetjük, hogy közünk van hozzá, hiszen például már a nevének is mindkét eleme része a hétköznapjainknak, kultúránknak, tudatunknak. Az első fele az aktuális hónap neve, a másodikból származik császár szavunk.

Ilyenkor nem gondolunk a minket – és a számunkra kedves, az európai civilizáció hagyományait folytató eszméket – folyamatosan kirekesztő Unióra, a távoli Brüsszelre, ami a friuli kisvárostól pont olyan messze van, mint a hajdani központ, Róma.

Míg mi turistáskodunk, addig a hírek szerint miniszterelnökünk sem tétlenkedik, hogy kijárja a békét keleten, és rendet tegyen nyugaton. Hiába a mobil internet és a szálláson a wifi, még így is nehéz követni, amit Orbán Viktor két városnézésünk között megtesz. Találkozik az ukrán és az orosz elnökkel (a NATO-főtitkárokat már korábban letudta), alapított egy Európa Parlamenti frakciót, részt vett a Türk Tanácson és tartott egy vasárnapi kormányülést. (Ilyenkor hálát adok az égnek, hogy nem vagyok miniszter.) Ilyen diplomáciai nagyüzemet Mátyás király óta magyar politikus nem folytatott. (Egyelőre a nyilak a tegezben maradtak és a Fekete Sereg is nagyvonalúan megkegyelmezett Stuttgartnak…)

Míg azonban más nemzetek egységesen büszkék, ha van egy kiemelkedő képességű focistájuk, zenészük, színészük, nálunk sokan mindent elkövetnek, hogy lejárassák, gyalázzák az elmúlt ötszáz év talán első világtörténelmi jelentőségű magyar politikusát, aki heroikus küzdelmet folytat a sátán mind erősebb hadai ellen.

Szerencsére a Tökmagjankók hangja egyre halkul, kutyáik ugatása mellett a karaván azért nyugodtan halad…

Címlapképen: A Szűz Mária Bazilika altemplomában látható harcos ősünkről a freskó, amely autentikus korabeli illusztráció ahhoz a töri órai tételmondathoz, miszerint eleink a kantárt elengedve, lovaglás közben hátrafelé is remekül lőttek. Fotó: Ungváry Zsolt