Mintha valami radikális antiglobalista konzervatív jobboldali hazafi találta volna ki, úgy robbant (na jó, pukkant) bele a honi közéletbe a hír: Nádas Péter regénye azért nem nyerhetett el egy német díjat, mert a szerzőt „fehér férfinak” minősítették (nem tudom, megkérdezték-e tőle email-fordultával, csakugyan annak vallja-e magát). Mivel közel nyolcmillió forintról van szó, ilyesmire nehéz csak úgy rálegyinteni, még akkor is, ha a berlini Haus der Kulturen der Welt nemzetközi irodalmi díjára eddig sem pörögtek rá különösebben a hazai médiumok. Mezei magyar író egész életében összesen nem kap ennyi honoráriumot novelláiért és regényeiért, már csak ezért is figyeljük nehezen leplezhető kárörömmel az eseményeket.

Természetesen a jobboldali publicisztika nem hagyhatta ki ezt az óriási ziccert, és némi kajánkodással, olykor diadalérzettel, de azért a kialakult viszonyok miatt alapvetően kétségbeesett szomorúsággal tálalják az ügyet. Évek óta mondjuk, hogy a woke-őrület előbb-utóbb felfalja azokat is, akik kezdetben valami progresszív, a mindenkori balos szóhasználat által haladásnak nevezett (valójában ideológiai elsötétülés) irányzatot láttak bele a múlttal mindenben leszámolni kész mozgalomba. (Ld. még „a múltat végképp eltörölni”, „a Föld fog sarkából kidőlni”.)

Nádas Péter közéleti megszólalásai hozzásegítettek ennek a szélsőbalos irányzatnak a térnyeréséhez, s míg esetleg ő maga is örömmel figyelte, miképpen számolják fel nyugaton a nemzeti, keresztény, hagyományos életformákat és azok szószólóit, egyszer csak ő is ezek között találhatja magát.

Ettől függetlenül, Nádasról a jobboldali sajtó sem felejti el sosem megemlíteni, hogy jelentős szerző.

hirdetés

A nyolcvanas-kilencvenes években, ha valakit megkérdeztek, ki a kedvenc kortárs írója, az volt a borítékolható válasz: Nádas és Esterházy. Ez számított a mainstream helyes megfejtésnek, aki nem akarta, hogy bunkónak, az irodalmi életben járatlannak tartsák, az rávágta ezt a választ.

Természetesen, ha szűk (baráti, családi) körben beszélgettek arról, ki mit olvas szívesen, ott sosem került elő ez a két név. Abból is lehetett tudni, hogy ez csak az elvárások szintjén mozog, mert a művészet annyira szubjektív, hogy kizárt dolog az ennyire egysíkú felelet. Mintha mindenkinek Petőfi volna a kedvenc költője, Bartók a kedvenc zeneszerzője, Munkácsy a kedvenc festője, ami nyilvánvaló képtelenség.

Az úgynevezett irodalmi élet, amit működtetői megpróbálnak valamiféle szakmának eladni, kitermel árucikkeket, felállít sorrendeket, megállapít értékeket. Ezek azonban nem olyan egzakt dolgok, mint a matematika vagy a fizika törvényei.

Napjainkban is van olyan ismert író, akinek gyakorlatilag nincsen életműve, mégis, miután jelen van tévében, Facebookon, találkozókon, szervezetekben, riportokban és bulvárban, az egyébként kevéssé művelt átlagember őt nevezi meg, ha írót kell említenie, legfeljebb akkor jön zavarba, ha el kell mesélnie, mit olvasott tőle legutóbb.

Vannak olyan szerzők és művek is, akikkel bizonyos helyeken nem illik előhozakodni, akiket sokan ismernek és szeretnek, de ez nem „elegáns”. Egy írónál az is megkerülhetetlen, milyen hatást gyakorol. Marék Veronika teljes Boribon és Annipanni sorozatának szövege valószínűleg elférne tíz A4-es lapon, mégis generációk és gyerekek százezrei nőttek fel rajta, akik akár „kedvenc írójuknak” is tekinthetik őt. Bartos Erika íróként értelmezhetetlen, mégis a könyvei eladott példányszáma alapján felszínes szemlélő akár sikeres „író”-nak tarthatja. Wass Albert könyveit a kétezres évek elején százezrek olvasták ki (valóban elolvasták, és általában lelkesen, élvezettel), a „hivatalos” irodalom viszont továbbra sem hajlandó jelentős íróként tekinteni rá, miközben néhány „szakértő” a csak néhányuk által olvasott alkotókat felmagasztalja. (Az akkori Szépirodalmi Kiadó egyik szerkesztője mondta nekem még a nyolcvanas évek végén az egyik ilyen „futtatott” író munkájáról, hogy „zseniális, de nem bírtam végigolvasni”.)

Végül pedig visszaérkezünk a kezdő problémához, a minőséget elvileg garantáló díjakhoz, amiket leginkább ismeretség alapján osztanak, szakmai szervezetek ajánlásával, mint a kiváló pedagógus vagy élenjáró bányász címeket, értelemszerűen azoknak, akiknek személyes kapcsolatai, érdekérvényesítő képessége kellően erős; függetlenül a teljesítménytől.

A liberálisok ebben különösen ügyesek, számtalan jól hangzó díj alapításával és kiosztásával emelik mind magasabb pozícióba a kiválasztottakat, illetve egymást.

Most azonban Nádas Péternek ez balul sült el; ahogy eddig ő vitte el a díjakat azért, mert kötődései alapján ő volt a kedvezményezett, hirtelen lett egy kedvezményezettebb csoport.

A németek eddig különösen aktívak voltak abban, hogy az általuk egyáltalán nem ismert magyar irodalomba mindenféle kitüntetésekkel belekontárkodjanak, sokszor komoly díjakat is megszerezve így bizonyos honfitársainknak (ne feledjük, Kertész Imre Nobel-díját is német kiadója menedzselte leginkább, és nyilván a német fordításra hivatkoztak, hiszen magyarul aligha olvas bárki is a Nobel bizottságban), ezúttal félreérthetetlen jelzést adtak, hogy még az ő pixisükből is ki lehet kerülni, ha valaki nem érti kellően az idők szavát.

Azt azért áttételesen megtudtuk, hogy a rettenetesen elnyomó Orbán-rendszerben senki sem gátolja az ellenzéki érzületű írókat, hogy alkossanak, publikáljanak, műveiket eljuttassák a vágyott demokrácia földjére.

Ahol aztán derült égből visszacsap az éppen legkorrektebbnek tartott vád: fehér férfi.

Még szerencse, hogy a keresztény és a heteroszexuális lemaradt, mert akkor a niedermülleri definíció szerint az előbb még ajnározott szerző hirtelen rémisztő képződménnyé válna.

Hát igen, kedves nyugat-imádó Orbán-fóbiások, ez volna a Kánaán.

Címlapkép: Nádas Péter író dedikál a Deák Erika Galériában 2022. szeptember 29-én. Fotó: MTI/Kovács Anikó