Ungváry Zsolt: Mennyit ér a focisták sikere a többiekhez képest?

A verseny bennünk él. Ki a szebb, ügyesebb, okosabb, gyorsabb stb. A sport ezt a vágyunkat elégíti ki; részben, ha űzzük, de legalább ennyire, ha nézzük. Mások teljesítménye, sikere a miénk is. Azt gondoljuk, ez legalább objektív, igazságos: számok, gólok, pontok, másodpercek, centik.

Amikor aztán a különböző, egymással vetélkedni nem tudó sportágakat és sportolókat megpróbáljuk összehasonlítani, hirtelen nagyon szubjektív lesz.

Az Év sportolója díjkiosztó tulajdonképpen az ellentéte a sport szellemiségének, egymással össze nem vethető dolgokat értékelünk. Ugyanakkor a már említett versenyszellemnek nagyon tetszik, hogy kiválasszuk a jók közül a legjobbat. Még ott is van vita, ahol egyértelműek a szabályok. A bírói döntés, a technika igénybevétele, a szerencse olyan faktorok, amik kétségekre adnak okot. Itt azonban még a VAR sem tud dönteni, mert nincs olyan gép, amelyik két különböző sportág győztese közül meg tudja állapítani, melyikük nyert.

Az idei Év sportolója gála után a legtöbb vitát talán az váltotta ki, hogy az Európa Bajnokságra csoportelsőként kvalifikáló labdarúgó válogatott megelőzte a világbajnok vízilabdásokat. Ráadásul a focisták taroltak, mert Marco Rossi legyőzte Varga Zsoltot, Szoboszlai Dominik Zalánki Gergőt, aki pedig a vb-cím mellé a torna legértékesebb játékosa is lett, ráadásul olasz klubjával a Bajnokok Ligáját is megnyerte.

Az mindenképpen kivételes öröm, hogy nem csak szellemi nagyhatalomként a Nobel-díjakban tobzódtunk idén, de a testi ügyességünk is parádés eredményeket hozott, így van rá lehetőségünk, hogy világ- és Európa-bajnokok közül válasszuk ki a legjobbat.

Természetesen egy ilyen szép alkalomkor, a magyar géniusz ünnepén is megtaláljuk a lehetőséget arra, hogy az öröm és büszkeség helyett a rivalizálás, a fanyalgás kerüljön előtérbe. Sajnos vagy nem, valamennyi sportág képviselőinek tudomásul kell venni, hogy Magyarországon (és Európában, de sok helyen másutt is) a futball messze a legnépszerűbb, társadalmi hatását tekintve az összes többit felülmúló attrakció. Hiába vagyunk büszkék (mert azok vagyunk) az egyéb diadalokra (a vízilabda különösen a szívünk csücske), azért igazság szerint jó, ha a döntőt megnéztük (esetleg egy-két csoportmeccset), míg a focinál már a meccs előtti vonulást is. A találkozók felvezetése, koreográfiája, hangulata nem mérhető máshoz, a nemzetközi visszhang nagyobb egy-egy labdarúgó mérkőzés, mint az egész vízilabda torna nyomán. A társadalmi hatás, a nemzeti kohézió (ld. pl. Himnusz és Nélküled éneklés) szempontjából semmihez sem mérhető a végre győzelmeket produkáló futballcsapat. Amikor a 2010-es vb-re a szlovákok kijutottak, és többek között az olaszokat is megverték, a felvidéki – bizonytalan vagy kettős identitású – magyarok olyan érzelmi fröccsöt kaptak ettől, hogy együtt szurkoltak a szlovákokkal. Amikor egy székely kisfiú Steaua Bukarest-es mezben focizik a haverokkal, az veszélyesebb az identitására, mint megannyi helységnév-tábla körüli anomália. Ezért is jó hír, hogy lehet az EB-n a magyarokért szorítani, magyar címeres és Szoboszlais mezt vesznek a gyereknek, aki büszkén fel is húzza.

A szakmai része sem egyértelmű; vajon melyik nehezebb: kijuttatni a focistákat (akik, valljuk be, 1-2 kivételtől eltekintve nem tartoznak a klasszisok közé) vagy nyerni azzal a vízilabda csapattal, amelynek minden játékosa a maga „szakmájában” az elitbe tartozik.

A focisták nézettsége, nyomon követése, tetszésindexe egészen más kategória, mint a többieké. Az átlag magyar az egyébként roppant szimpatikus, intelligens és kiváló sportember Szilágyi Áront általában négyévente tíz percig figyeli, amikor olimpiai döntőt vív (esetleg az elődöntőben is). Ennél Palvin Barbi reggeli tornáját is intenzívebben követjük nyomon, mégse választanánk az év sportolójának.

Az egységesítés, a mindenkit egyformán kezelünk elve nem szokott működni. A teniszben kiharcolták, hogy a férfi és női résztvevők díjazása egyforma legyen, hiszen elvileg nincsen különbség közöttük, mégis a férfi meccsek nézettsége, színvonala, a játékosok teljesítménye között nyilvánvaló differencia van.

Létezik tehát tárgyilagos megközelítés (pl. ki a világbajnok), és szubjektív (melyik mennyit ér). Az újságírók szavazati alapján az idén taroltak a focisták. Reméljük, nyáron visszaigazolják ezt. Ami persze nem a győzelmet jelenti, mint a pólósoknál (tudjuk, egy magyar vízilabdázónak a második hely kudarc), hanem mondjuk a 16, netalán a 8 közé kerülést.

Címlapkép: Szoboszlai Dominik, a labdarúgó-válogatott csapatkapitánya beszél, miután átvette az Év csapata díjat az M4 Sport-Az Év Sportolója Gálán a Magyar Állami Operaházban 2024. január 8-án. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert