Anders Breivik, Európa leghírhedtebb élő tömeggyilkosa másodszor perli be a norvég államot azért, mert szerinte az elkülönítéssel sérülnek az alapvető emberi jogai. Nem vicc. Breivik 2011. július 22-én – állítása szerint 9 évnyi tervezés után – összesen 77 embert ölt meg, több százat megsebesített – írja Hojdák Gergely az MKDSZ.hu oldalán.

Először bombát robbantott Jens Stoltenberg akkori norvég miniszterelnök (a mai NATO-főtitkár) hivatala előtt – nyolc halálos áldozat, kilenc életveszélyes (részben maradandó) sérülés, kétszáz könnyebb sérülés. Majd rendőregyenruhában (!) az apró – körülbelül a Margit-sziget egykilencedét kitevő – Utøya szigetére kompozott, ahol 72 percen át (!) az imádott lövöldözős videójátékokat idéző, válogatás nélküli embervadászatot folytatott – 69 halott, 32 sérült. A legfiatalabb áldozat 14 éves volt, de a többség is tizen- és huszonéves, mivel épp a kormányzó szociáldemokrata Munkáspárt ifjúsági tagozata tartott rendezvényt a szigeten.

Breivik aljasságát jól mutatja, hogy sok áldozatot azzal csalogatott elő, hogy álegyenruhájában közölte: megmentésükre érkezett. Tettéért a skandináv országban kiszabható legszigorúbb büntetést, 21 évet kapott, amiből minimum 10-et kell leülnie a feltételes szabadlábra bocsátáshoz – ennek lehetőségét már tavalyelőtt is megvizsgálták, de egyelőre a társadalomra való veszélyessége miatt még börtönben marad.

Ő tehát Anders Breivik, aki most ismét beperli a norvég államot – 2016-ban már próbálkozott hasonlóval, akkor első fokon helyt is adtak neki (!), másodfokon és az Emberi Jogok Európai Bíróságán végül elutasították.

Nézzük meg, pontosan mire is panaszkodik Breivik. 2022-ben – a feltételes szabadlábra helyezési meghallgatása után, ahol egyébként nem bánt meg semmit – a skieni börtönből az Oslóhoz közeli Ringerike büntetés-végrehajtási intézetbe szállították át, ahol egy kétemeletes komplexumon osztozik két másik – gyilkosság miatt elítélt – különösen veszélyes fogvatartottal.

Az Index a minap részletes, képes riportban számolt be a tömeggyilkos luxus börtönkörülményeiről: egy IKEA-szerű bútorokkal felszerelt lakószoba, kényelmes bőrfotelekkel, karosszékkel, tévével és PlayStationnel ellátott nappali, saját konyha és persze mosdó, privát fitneszterem súlyzókkal, futópaddal és evezőgéppel, valamint a komplexumhoz tartozó tornacsarnok – ahol a jelenlegi pert is tartják – használatának lehetősége. 

hirdetés

A norvég terrorista éves szinten 6.145.000 koronába kerül az adófizetőknek, ami naponta több mint 16 ezer korona, átszámítva kb. félmillió forint (!).

Az Index megjegyzi, hogy bár a híresen liberális norvég börtönkörülményeket nem érdemes összehasonlítani más országokéval, Breivikre még így is ötször annyi állami támogatás jut, mint más rabokra.

A tömeggyilkos nem is erre panaszkodik, hanem az elszigetelésre, ami ugye a büntetésének a lényege, mondhatni az egyetlen explicit tartalmi eleme. Ehhez azért tegyük rögtön hozzá, hogy az elszigetelés sem teljes: jelenleg is telefonbeszélgetést folytathat barátnőjével, és bármikor kapcsolatba léphet a börtön személyzetével, az ügyvédekkel, a lelkésszel és az egészségügyi szakemberekkel is, valamint a többi rabbal kéthetente egyszer.

Emellett egyetemre is jár távoktatásban, politológia szakra. Amit valóban nem tehet meg, hogy leveleket küldjön az amerikai Árja Testvériségnek és egy bebörtönzött orosz neonácinak, valamint nem kaphat leveleket szimpatizánsoktól, mivel a régóta balliberális vezetésű államban őszintén félnek náci (vagy ki tudja, milyen korcs) eszméi terjedésétől. Emellett azt is felrótta a norvég büntetés-végrehajtásnak, hogy többször megmotozták és megbilincselték, a társalgóban csak rácson keresztül érintkezhet látogatóival, valamint hogy rendszeresen hideg kávét (!) szolgálnak fel neki.

Ne gondolják a kedves olvasók, hogy mindez csak egy rossz poén: a per teljesen komoly, a médiában is közvetítenek belőle részeket (kivéve Breivik náci prédikációit), a börtönigazgatónak vagy épp Breivik egyetemi tanárainak jelenteniük, magyarázkodniuk kell arról, hogy valóban nem sértik-e meg a tömeggyilkos-terrorista alapvető emberi jogait. A bíróság patikamérlegen porciózza, hogy miben engedhet Breivik követeléseinek, és hol kell azért – nem utolsósorban az áldozatok családtagjainak „érzékenysége” okán – némi szigorúságot mutatnia. A tömeggyilkos ügyvédje arról panaszkodik:

Öngyilkos hajlamai vannak, a Prozac nevű depresszió elleni gyógyszertől függ, hogy átvészelje a börtönben töltött napokat. (…) Túl messzire mennek.

Mindez talán „őrült beszéd”-nek hangzik, „de van benne rendszer” – ahogy Shakespeare mondaná. A baloldali, liberális hagyományaira rendkívül büszke norvég társadalom ugyanis viszonylag komoly eredményeket tud felmutatni a büntetés-végrehajtás terén, amit ők „helyreállító” igazságszolgáltatásnak neveznek. Ennek lényege, hogy a bűnözőkre elesett emberként tekintenek, akiket nem büntetni kell, hanem megteremteni a társadalomba való újbóli beilleszkedésük lehetőségeit.

Az elítélteket rendszerint egyre alacsonyabb biztonsági fokozatú intézményekbe helyezik, a végén pedig már olyan átmeneti otthonokba költöztetik, amely sok tekintetben hasonlít a hétköznapi élethez – innét már akár haza is utazhatnak. A liberális felfogás szerint a börtön kizárólag a szabadság korlátozását jelenti, semmi többet. Az elítélt mindvégig ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többi állampolgár, így például tanulhatnak és szavazhatnak is (ahogy Breivik is teszi). A több nemzetközi riportban is pozitív példaként bemutatott Bastøy szigetén a rabok szabadon élnek egy falusias környezetben, haszonállatokat gondoznak, síelnek, főznek, teniszeznek, kártyáznak. Saját strandjuk van, és még a kompot is ők üzemeltetik, amely a látogatókat a szigetről a szárazföldre szállítja.

Mindeközben csak egy maroknyi börtönőr felügyel több mint száz – persze Breiviknél kevésbé veszélyesnek tartott – elítéltre, akik a műhelyben fűrészekhez, késekhez, fogókhoz is simán hozzáférhetnek. Eddig még nem történt „baj” – állapítják meg a többnyire propagandisztikus, a „skandináv modellt” népszerűsítő híradások. A Norvégiában kiszabott büntetések 90 százaléka egy évnél rövidebb, átlagosan nem hosszabbak nyolc hónapnál. A visszaeső bűnözők 20 százalékos aránya az egyik legalacsonyabb a világon. Az Egyesült Királyságban a bűnözők 45 százaléka újra rács mögé kerül, míg az Egyesült Államokban a rabok több mint 76 százalékát öt éven belül újra letartóztatják – hozzák fel érvként e modell csodálói.

Az egyszeri magyar olvasónak mégis az az érzése támadhat, hogy bezzeg-Skandináviában azért valami nagyon félresiklott.

Először is: könnyen lehet, hogy az ottani jóléti társadalom eleve sokkal kevesebb traumával terhelt, jobb lelki egészséggel rendelkezik, így valóban nincs szükség olyan súlyos büntetésekre – de egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez a súlyosabb történelmi örökségekkel bíró kelet-európai, ázsiai, dél-vagy akár észak-amerikai „nehézfiúk” esetében is működne. Ahogy a nemzetközi elemzésekben oly gyakran teszik, megint körtét hasonlítanak össze az almával.

Másodszor: a rendszerben rejlő elfojtás (értsd: fojtott agresszió) és bizonyos mértékű agymosás számomra szinte kézzel fogható. Már az első Breivik-per során is felkaptam a fejemet az egyik áldozat édesapjának nyilatkozatára, miszerint ő tökéletesen egyetért azzal, hogy a terroristával ilyen kesztyűs kézzel bánnak, hiszen ez az ő társadalmuk legnagyobb értéke, ettől lesznek ők „jobbak” (ne feledjük, hogy a Munkáspárt krémjéről van szó). Mindeközben Thomas Indreboe ülnököt kizárták a perből azért, mert egy internetes fórumon felvetette, hogy Breivik halálbüntetést érdemelne, ami – mármint a puszta megjegyzés – úgymond az ország alkotmányával összeférhetetlen. A legkeményebb – ezek szerint még alkotmányosan értelmezhető – megjegyzést akkor Per Balch Sørensen tette, aki a lányát veszítette el.

Semmit sem jelent a számomra. Ő csak levegő, akin átnézek.

Nagyjából ezt fejezi ki a bíróság által az alapperben kiszabott maximum 21 éves, elszigetelésnek nevezett büntetési tétel is, amit a tömeggyilkos most indirekt módon ismét megtámadott, arra hivatkozva, hogy még a részleges elszigetelés sem fér össze az alapvető emberi jogaival. Erre szokták mondani, hogy a jogok mellett azért nem ártana a felelősséget is hangsúlyozni: például, ha nem gyilkolunk meg 77 embert (és sebesítünk meg további több százat), akkor nem „szigetelnek el” minket a társadalomtól – és még a kávénkat is forrón ihatjuk.

A norvég igazságszolgáltatásnak végső soron igaza lehet abban, hogy az elítéltek számára egyfajta jó szülői mintát szeretne mutatni, hiszen nyilvánvaló, hogy aki jó családban nő fel, abból kisebb eséllyel lesz bűnelkövető. (Való igaz, hogy Breiviknek is nehéz gyerekkora, súlyos személyiségzavarban szenvedő, bántalmazó édesanyja volt – mégse minden nehéz családból jövő gyerek öl meg 77 év embert).

Az antropológiai tévedést szerintem ott követik el, hogy a jó szülői mintába nemcsak az irgalmasság és a megengedés tartozik bele, hanem az egészséges határszabás, a személyes fejlődést és mások biztonságát szolgáló elvárások is.

Valamint, hogy az egyén mellett a társadalomnak is megvannak a maga jogai: például, hogy az általa fenntartott és fizetett intézmények (beleértve a börtön és a bíróságok mellett a médiát is) ne engedjék azt, hogy egy tömeggyilkos kenyérre kenje, és dróton rángassa őket.

A Breivik-ügy alapján talán a tömeges, illegális migráció sajátos skandináv (félre)kezelése is érthetőbbé válik, amely – talán az e téren szigorúbb Dániát kivéve – az egykor híresen biztonságos vidékeken fegyveres erőszakhullámot, állandó drog- és bandaháborúkat eredményezett.

A dolog iróniája, hogy Breivik zavaros és természetesen az általa elkövetett mészárlást semmilyen körülmények között nem igazoló ideológiája is felhívta a figyelmet ezekre a veszélyekre. Breivik tehát nem hős (ahogy magát látja), hanem egy közönséges terrorista (ahogy Bonnie és Clyde is azok voltak), de mint ilyen, nagyon is a saját társadalmának (torz)szülötte. Talán ezért is van bajban a norvég igazságszolgáltatás és közvélemény, hogy miként bánjon vele.

Hojdák Gergely