A halál mindannyiunk számára közös, elkerülhetetlen és demokratikus dolog. Sem származás, sem vagyon, sem trükkök százai nem mentesítenek alóla, legfeljebb elodázni tudjuk vagy siettetni.

Ez utóbbinak sajátságos módja az úgynevezett eutanázia, a kegyes halál, amikor valaki (jellemzően beteg, magatehetetlen ember) rendelkezhet róla, hogy le akarja zárni az életét orvosi segítséggel, akiket ezért nem vonnak felelősségre.

A születések már régóta nagyon tervezetten történnek; fogamzásgátlás, vitaminok, megfelelő időpont kiválasztása. Tudományosan, ideológiailag és gazdaságilag megalapozottan dönthetünk, mikor és hány (lehetőleg milyen nemű) baba szülessen. Ezentúl a halál sem véletlenül, váratlanul kopogtat. A magunk urai vagyunk, semmit sem hagyunk az Istenre, a külső körülményekre, ennél sokkal kisebb horderejű dolgokról is megfontoltan döntünk, hát hogyne lenne jogunk megválasztani a zárás pillanatát. Ráadásul, mint mindenből, a nyugati világban bizonyára ebből is nagy bizniszt csinálnak majd: halálpartik vendégekkel, ízléses környezetben, bérelhető búcsúztató termekkel, virágdíszítéssel, beszédekkel, sztárvendéggel. (Műveltebbeknél valahogy úgy, ahogyan a Quo vadis-ban Petronius halálát leírják az erkölcsi hanyatlás Rómájában.)

Az idős, beteg ember fő félelme a kiszolgáltatottság; ez azonban részben egyfajta civilizációs nagyzolás. Az ehhez kapcsolódó rettegés mögött ott van a büszkeségünk, a megaláztatás elkerülésének és az emberi méltóság védelmének a vágya. Ez utóbbi kulturálisan ivódik belénk életünk során, hiszen egy-másfél esztendős korunkig (bizonyos területeken még tovább) teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Az evés, a pelenkázás, az öltözködés, a helyváltoztatás mások akaratából és közreműködésével történik. Mégsem csapjuk agyon a gyereket méltóságának sérülése és elviselhetetlen kiszolgáltatottsága miatt. Vajon miért? Egyrészt azért, mert neki van jövője, előbb-utóbb kikeveredik ebből a helyzetből, míg egy idős beteg előtt általában nincs semmilyen remény. Ez azonban az ateista válasz, keresztény szemmel ugyanis az öreg előtt is van jövő, a földi zarándokút vége ugyanis egy új élet kezdete, az arra való felkészüléshez hozzátartozhat a szenvedés és megaláztatás is. Mert keresztény szemmel amiképpen az életünk kezdetét sem mi jelöljük ki, úgy a végét sem. A másik ok, amiért a kisbabákat nem fenyegeti kiszolgáltatottságuk miatt az elhagyatottság az az, hogy nagyon aranyosak. Ugyanazok a testi dolgok, amit egy öregnél taszítónak találunk, a kisded esetében nem zavaróak. Ez evolúciósan praktikus, hiszen ha a gyerekeket undorítónak találnánk, senki sem nőne fel, és gyorsan kipusztulnánk.

Furcsa helyzet, amikor a halál jogáért harcolnak. Nem túl logikus lépés, amikor egy nagybeteg ember öngyilkos lesz, megtudván, hogy gyógyíthatatlan. A halálba menekül a halál elől.

hirdetés

Az eutanázia valójában bejelentett és mások közreműködésével végrehajtott öngyilkosság. Ellentétben azonban a magányosan, félrevonultan (és lehetőleg másokban kárt nem téve) elkövetett öngyilkossággal, az eutanázia egyfajta magamutogatásként és a felelősséget szétterítve kollektív aktussá teszi ezt a roppant személyes ügyet.

Magyarországon az utóbbi hetekben Karsai Dániel Strasbourgig vitt akciója miatt kapott a téma újra nagyobb figyelmet. Karsai gyógyíthatatlan betegségben szenved (ALS), amelynek során az izomzata leépül egészen addig, míg teljesen magatehetetlenné nem válik, s miközben elméje ép marad, végig járja a pusztulásba vezető stációkat. Ennek a végéhez szeretne Karsai törvényi felhatalmazást kapni, hogy amikor úgy dönt, hogy nem folytatja, de már képtelen ezért bármit is tenni, lehessen valaki, aki legálisan átsegíti a túlvilágra.

A morálison túl a dolognak politikai vetülete is van, hiszen Karsai a magyar állam ellen folytatja harcát, és ezt érdekes módon árnyalja ügyvédi tevékenysége, melynek során korábban többek között sikerrel képviselte Strasbourgban a státuszuktól megfosztott kisegyházakat, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteket, a „molinózós” ellenzéki képviselőket. Az alkotmánybírósághoz is fordult például a kisegyházak jogfosztása ügyében.

Vagyis a nemzeti kormányt támadta Strasbourgban és idehaza, és nehéz szabadulni a gyanútól, hogy mostani harcának hátterében sem mellékes, hogy jobboldali, keresztény-konzervatív kormányunk van. Az Orbán kabinet (és választói) ellen nyitott újabb frontnak lehetünk szemtanúi. Az ügyvéd apja egyébként Karsai László történész, aki például így vélekedik a kormányról: „A Horthy-imádó félfasiszta – vagy teljesen az –, irredenta, xenofób, rasszista nézeteket hajdan valló Jobbik kulturális politikáját most már annyira átvette a Fidesz, hogy teljesen nyíltan dicsőíti a két világháború közötti rendszer névadóját.”

Miközben tehát a liberálisok egyfelől azon lamentálnak, hogy a Fidesz a hálószobákba kukucskál, amiért támogatja a gyermekvállalást, hát micsoda „kukucskálás” volna, ha a halált támogatná? A rossz ötletek mellé mindig odaállnak, a jó mellé soha. (Eutanázia igen – rablógyilkosok halálbüntetése nem; homoszexuális esküvő elismertetése igen – hetero házasság csak egy felesleges papír. Magzat élethez való joga nem, beteg ember halálhoz való joga igen.)

Vannak tragikus egyéni sorsok, helyzetek. De kollektív jogot csinálni ebből veszélyes és érthetetlen is. Miért akarja valaki a leendő generációknak kiharcolni a könnyített öngyilkosság jogát? „Majd a gyerekeinknek jobb lesz”, vallják, összevetve a nemzeti függetlenségért, az egyenlőségért vagy mondjuk a lelkiismereti szabadságért küzdők mártíriumát a halál jogáért folytatott harcukkal.

Ettől kezdve az orvosok kvázi bérgyilkossá válnak? Jó persze, biztos le kell papírozni az ilyesmit, de minden ügyvitel kijátszható. Ha meg nagyon szigorúak a feltételek, a jogvédők megint panaszkodni fognak, hogy a törvényi szabályozás ellehetetleníti az eutanáziát, lazítani kell rajta, mert így olyan, mintha nem is lenne. Az abortusz is teljesen parttalanná vált a teljes tiltásból, amint engedélyezték. Ki tudja, vagyonért, lakásért, puszta bosszúból vagy gyűlöletből hány gyilkosságot álcáznak majd eutanáziának?

Kérdés, teret nyer-e Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellájában megfogalmazott dilemma, amikor a felesleges kenyérpusztító önként elmegy meghalni a büdös barlangba, vagy inkább a Gyalog galopp idős szereplőjét látjuk, akit a rokonai feldobnak a hullaszállítóra, miközben még kiabálja „Jól érzem magam!”

Címlapkép: illusztráció. Forrás: freepik