Van az úgy, hogy a történelem ismétli önmagát. Ez még akkor is igaz, ha az események éppen a fordított utat járják be, mint annak idején. És ez a legérdekesebb az egészben: arra hivatkoznak egyesek, hogy valaminek azért teszik homlokegyenest az ellenkezőjét, hogy elkerüljék a korábbi tragédiákat, mégis hasonló kelepcébe sétálhatnak bele. Miről is beszélek? Arról, amiként nem is kevesen azzal magyarázzák az európai fegyverszállítmányok sokaságát Ukrajna felé, hogy pontosan ezzel szeretnék elkerülni azt a helyzetet, ami akkor állt elő, amikor az 1930-as évek végén a nyugat-európai hatalmak nem vették elég komolyan a német fenyegetést és birodalmi törekvéseket. Most, mondják, éppen azért akarnak idejekorán lépni, hogy mindazt megelőzzék, amit Chamberlainnek és társainak nem sikerült.

A felszínen persze elgondolkodtató a gondolatmenet, de van itt egy kis probléma.

A párhuzam már csak azért sem stimmel, mert teljesen nyilvánvaló, hogy orosz birodalmi törekvések, cári ideák felemlegetése és egyebek biztosan léteznek Putyinék részéről, de legkésőbb egy éve mindenki számára világos lett: hála az égnek ehhez semmilyen ereje sem maradt a Szovjetunió romjai után Oroszországnak. Véletlenül sem állítom azt, hogy a világnak egy végzetesen legyengült, tán még szét is eső Oroszország volna jó – ilyet tényleg csak a totálisan elfogult lengyelek remélnek mérhetetlen és mondjuk ki, abnormális ruszofóbiájukban -, hiszen azzal pont az a hatalmi egyensúly borulna fel, amely valamelyest 1991 után is balanszban tartotta a világot. Azt gondolom, hogy egy közép-európai ember számára – miközben számon kell tartani, soha nem elfelejtenie és gyakorta fel is emlegetni, mire képes napjainkban és mire volt annak idején is képes az észak-amerikai impérium, nem csupán Európában, de Ázsiában, Afrikában és Közép-, illetve Dél-Amerikában is – az nem lehet kétséges, milyen érdekszférában akar élni. Tudjuk, milyen a szovjet megszállás, tudjuk, milyen fojtogató lehet Oroszország. Persze, tudjuk, milyen utálatos tud lenni az USA is. De a mindennapi élet szintjén, és ez nem lesz nagy meglepetés, szinte biztos, hogy a nagy többség nyugati módon szándékozna élni és nem keleti módon.

Azért bonyolult ez, mert éppen ennek megtartásához szükséges egy említésre méltó erejű Oroszország, amely a legelborultabb amerikai törekvéseket meg tudja akadályozni, pusztán tehetetlenségi nyomatékánál fogva. Szomorú, hogy sokan kizárólag a szubjektum behatároltságával, az érzelmi szuggesztiók szükségszerű lekorlátoltságával képesek értelmezni a nemzetközi politikát. Akit nem kedvelünk, legyen az bárki is, éppen úgy szükséges az egész meglétéhez, mert az egyensúly elvesztésével végül mindenki veszít. Ezt tudták annak idején zseniálisan – és persze számos bűnnel terhelten is – a britek.

No, de a mérleg másik része viszont, hogy egy túlzottan erős Oroszország sem jó, ami valódi veszélyt jelent Közép-Európa felé. Ezt, azt hiszem, minimális történelmi ismeretek megléte mellett senkinek sem szükséges tovább ecsetelnem.

hirdetés

Tehát a fenyegetettségre utaló párhuzam, szerencsére, alapvetően hibás. Ennél jobban tán már csak az derülhet ki, hogy Oroszország magához képest még annál is gyengébb, mint amilyennek most tűnik.

Kijevet se így, se úgy nem lettek volna képesek elfoglalni, ez tavaly tavaszra eldőlt és hol voltak még akkor igazán nagy számban a nyugati szállítmányok? Elmérgesíteni a helyzetet, a senki földjévé varázsolni Ukrajna jelentős részét viszont még mindig lehet és ezt kizárólag a nyugat-európai, illetve washingtoni hozzáállás alapozza meg. Ukrajna népsűrűsége és lakossága eddig is jócskán elmaradt attól, amit az ország mérete alapján elvártunk volna, mostanra pedig nagyjából 10 millió felé közelíthet azoknak a száma, akik elhagyták az országot. Mikor fognak mindezek az emberek visszatérni? Pláne a senki földjére, romhalmazok közé? Az ottmaradtaknak pedig napról-napra egyre több szörnyűséggel kell szembenézniük. Tegnap egy gátrobbanás, ma egy veszélyes anyagot szállító vezeték felrobbantása, ki tudja, mit hoz a holnap?

És az okosok persze mondhatják, hogy rendben, akkor mondjunk megoldást, de a megoldást régen elmondták: tárgyalóasztalhoz kell ülni. Az ukránok nyilván azt mondják, hogy nem hajlandóak lemondani egyetlen négyzetcentiméterről sem, de mindenkit emlékeztetnék arra, hogy a békék igen gyakorta járnak földcserékkel és mi sem akartunk 1920-ban semmiről sem lemondani.

A mi fájó veszteségünk nem arra indok, hogy másnak az ilyen veszteségeit mindenáron, magyar érdekek sutba dobásával is akadályozzuk meg, hanem arra, hogy végül mindenki csak magára számíthat és ha a nemzetközi érdekek valamit megkívánnak, akkor teljesen mindegy, hogy adott állam mit akar. Így alakul ki az egyensúly. Kevésbé fáj ettől Trianon? Nem. Lett abból valódi egyensúly? Dehogy, inkább megágyazott olyan szörnyűségeknek, mint a balkáni háború. Na, hát mondjuk ezért sem érdemes tradicionálisan létrejött egységeket szétrombolni, de tetszik vagy sem, Ukrajnában ilyesmiről nincs szó. Nem látom be, miért faktum az, hogy nekünk el kell fogadni a kedvezőtlen történelmi folyamatokat, de másoknak nem, mi több, mi, akik magyarok vagyunk, nem ukránok, életünket, vérünket és zabunkat adjuk másokért.

Kezdődjenek el a béketárgyalások, ennyi szükséges. És ha nem szükséges, ne hozzon a baloldal szükségtelen, buta párhuzamokat, csak azért, hogy valahogy megindokolják a háborús nyerészkedéseiket.

A címlapképen Vlagyimir Putyin orosz elnök videokonferencia keretében tárgyal egy üzleti vezetõk részére szervezett fórum résztvevõivel a Moszkva melletti Novo-Ogarjovóban lévõ elnöki rezidencián 2021. március 26-án. 
MTI/AP/Szputnyik/Alekszej Druzsinyin