A különböző tematikus napok és hetek arra valók, hogy ráirányítsák valamire a figyelmet. Ilyenkor hajlamosak vagyunk hangot adni aggodalmainknak, amivel talán éppen eltántorítunk sokakat az ügytől.

A mai fiatalok rengeteg bizonytalansággal szemlélik a világot, és tanácstalanok a jövőjükkel kapcsolatban. Az elköteleződés nehézségeinek hangsúlyozásával mindenfelől lebeszélni próbálják őket az esküvőről. Paradox módon a kormány támogató intézkedései is azt sugallják, hogy fontos ugyan a házasság, de az egy nehéz, áldozatot követelő valami, amire rá kell beszélni a feleket. Ez sok bizonytalankodóban újabb kétségeket ébreszthet.

A házasság hete erről az ősi intézményről szól, s bár tudjuk, hogy enélkül már rég kihalt volna az emberiség, mégis valami nehéz feladatnak láttatjuk, amire csak a legelszántabbak alkalmasak.

Bese Gergő atya Szentendrén tartott előadást a házasságról, és az erről szóló beszámoló címében azt a mondatot emelték ki: „A házasság egy olyan kaland, ami csak a legbátrabbaknak való”. Sokan, akik nem érzik magukat elég bátornak, most megijednek: én nem leszek képes ekkora erőfeszítésre, ez meghaladja az erőmet. Ha csak a legbátrabbak házasodnának (vagy akik annak tartják magukat), gyorsan átadnánk a helyünket egy életrevalóbb társaságnak.

Sokszor hallottuk és halljuk jobboldali politikusoktól, véleményformálóktól: „A gyermekvállalás ne jelentse a szegénység vállalását”.

A cél nemes, de a szóhasználat azt sugallja, hogy aki gyerekkel gazdagodik, az valójában lecsúszik anyagilag. Ami egyrészt nem igaz, másrészt aki ételre, áramra vagy közlekedésre költi a pénzét, annak is kevesebb lesz. És az élet továbbadása legalább annyira fontos, szép és örömforrás (sőt!), mint az összes többi, amiért fizetünk.

„Csak az vállaljon gyereket, aki fel is tudja nevelni” (Vona Gábor és még sokan mások);

egy gyerek felnevelése 18-20 év, vagyis húsz éves, pontosan betartható tervvel kell rendelkeznünk, ha belevágunk a baba-projektbe. Ugyan ki az, aki képes saját helyzetét, a hazai és a világpolitikát ennyire előre látni? Hiszen betegség, válság, járvány, háború, természeti katasztrófa évente írja át a programunkat.

A tanárok kiszolgáltatottak, rosszul keresnek, kiégnek, nincs társadalmi megbecsültségük stb. (Nem szó szerinti idézet a pedagógus-tüntetések szószólóitól.)

A siránkozásnak persze megvannak a nemzeti előzményei: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” (Csokonai).

Saját magunk ellen hergelünk, nehézségnek állítjuk be a legszebb dolgokat. Ki fog így házasodni, gyereket vállalni, tanárnak menni, a művészetet választani?

„A házasság nyomasztó, unalmas, feszült rabság anyóssal, papucs-férjekkel és hűtlen asszonyokkal” (pesti kabaréjelenetek visszatérő eleme).

Én se vagyok kifejezetten optimista alkat, de nem gondolom, hogy a rendszer maga rossz lenne. A rendszer nagyon jó (házasság, gyerek, önkiteljesítés), a végrehajtáson kell javítani. De ha a megkeseredettek eleve elveszik a kedvét a fiataloknak, hogy belevágjanak, nem is fog semmi jó kisülni.

Az is bolond, aki felkel reggel. Felelőtlen, aki mindennap megebédel ilyen árak mellett. Aki a lélegzetvétellel járó pazarló szén-dioxid kibocsátással szennyezi a légkört.

Az a legnagyobb marha, aki megszületik. Csakhogy anélkül nincs semmi.

Mert ha nem lennénk – vagy lennénk, de nem csinálnánk semmit, amitől az élet szép és értelmes –, akkor nem volna semmi, nem is tudnánk róla beszélni. De akkor az Isten meg se teremtette volna a világot. Mert azért teremtette, hogy legyen valaki, aki mindezt átélheti.

A címlapkép forrása: Pixabay.com