Január 12-én hunyt el az az 59 éves világi misszionárius, aki 1993-ban alapította a Remény és Szeretet Misszióját, amely több mint 600 hajléktalant és menekültet fogad be és segít tucatnyi épületében. Gazdag családba született, de 26 éves korában mindent hátrahagyott, hogy remeteként és zarándokként Assisi Szent Ferencet kövesse. Életútjáról a Vatican News olasz szerkesztősége közölt cikket, mely magyar nyelven a Magyar Kurír oldalán jelent meg.
Biagio testvért az utóbbi hónapokban nagyon sokan kísérték szeretettel a halál felé vezető úton, miután 2022 június végén vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. A Remény és Szeretet Missziójának támogatói és Palermo szegényei Pino Vitrano atya vezetésével folyamatosan imádkoztak kórteremmé átalakított szobájában és elkísérték az Úrral való találkozásra.
December 30-án meglátogatta Corrado Lorefice palermói érsek és Paolo Romeo bíboros, nyugalmazott érsek is.
Biagio Conte 1963. szeptember 16-án született Palermóban, jómódú családban, ahol a fogyasztói társadalom jólétében felnőtt nemzedékének sok fiataljára jellemző kényelemben, gondtalanul élt. Palermo városában ugyanakkor pokoli állapotok uralkodtak: az utcákat az emberek Riina vezette maffia által kiontott vére áztatta, az erőszak mindenhová begyűrűzött. A nap mint nap tapasztalható igazságtalanságok, az egzisztenciális üresség, az értékek hiánya egyre súlyosabb lelkiismereti válságba sodorta Biagiót: magába zárkózott, napjait a szobájában töltötte.
„Elkezdtem – írta később – keresni az igazságot, az igazi szabadságot és az igazi békét.” És az életösztön végül felülkerekedett,
1990. május 5-én, 26 éves korában úgy döntött, hogy elszakad az anyagias világtól: „Belefáradtam a hétköznapi életembe – mesélte később –, a szívemben éreztem, hogy mindent és mindenkit el kell hagynom;
elhagytam apám házát azzal a szándékkal, hogy soha többé nem térek vissza Palermo városába, mert ez a város és annak társadalma annyi fájdalmat és csalódást okozott.” Mindenét elajándékozta és a természetbe menekült. Több mint egy évig vándorolt Szicília erdeiben és hegyei között, remeteként élt, bogyókkal és növényekkel táplálkozott. Így talált rá a szabadságra, az anyagi szükségletektől mentesen. Megtanulta, hogy az élet lényege nem a gazdagság birtoklása, nem a javak felhalmozása és fogyasztása, hanem a természettel való harmónia, ami egyben kemény küzdelem a túlélésért.
hirdetésAztán egy nap találkozott egy pásztorral, aki rábízta a nyáját és adott neki egy kutyát. A juhok legeltetésével magányosan töltött hosszú napokon és a csillagos éjszakákon Biagio megtanult felnézni az égre és megtanulta keresni Istent. A pásztor fia Hermann Hesse Szent Ferenc életéről szóló könyvét ajándékozta neki, és ez olyan volt számára, mint valami megvilágosodás: „Egyre inkább kezdtem érezni, hogy Jézus, az igaz ember, aki az életét adta értünk, magával visz egy olyan tapasztalat útjára, amely később az egész életemet a feje tetejére állítja. A csendben és a meditációban egyre szabadabbnak és békésebbnek éreztem magam, semmim nem volt, mégis olyan volt, mintha mindenem meglenne.” Egy nap a hegyekben, a hóban eltévedve majdnem halálra fagyott. A pásztor sietett a segítségére és elvitte a corleonei Szent Bernát-remetelakba, ahol egy szerzetesekből álló közösség élt ferences regula szerint.
Találkozott Paolo testvérrel, aki mesélt neki Szent Ferencről és arról, mi késztette arra, hogy szegénységben, alázatosan és imádságban éljen.
Három évvel távozása után visszatért városába, ott maradt a vasútállomáson, a hajléktalanok között. Velük élt, segített nekik, mosdatta őket, koldult nekik kenyeret és meleg ételt. „A testvéreimnek hívtam őket, nem éreztem alacsonyabb rendűnek vagy másnak őket, mint bárkit. Mély tapasztalat volt, elkezdtem segítséget kérni másoktól, még a palermói érsekségre is elmentem, hogy felkeressem Pappalardo bíborost, aki megértette azt a fiatalembert és úgy döntött, eljön az állomásra, hogy az oszlopcsarnokok alatt a szegény testvérekkel együtt misézzen.
Felejthetetlen pillanat volt, megerősített, és mindenekelőtt felnyitotta a város szemét a sok szegény testvérre, akik az utcán élnek, akikre senki rá sem nézett, mintha hulladék, szemét lennének”.
Egyre több volt a csavargó: Palermóban azokban az években a helyi szegényekhez afrikai migránsok is csatlakoztak, és az állomás már nem volt elég, hogy mindannyian elférjenek. Biagio elfoglalt ezért egy régi, elhagyatott épületet, amelyet a hajléktalanok és szegények közösségének székhelyévé alakított át. Így született meg 1993-ban a Remény és Szeretet Missziója, „Isten mindent felforgató terve”, ahogyan Biagio testvér nevezte.
Harminc évvel megszületése után a misszió még mindig vonzza az embereket, akik képesek gyökeresen megváltoztatni életmódjukat, hogy a remény és szeretet misszionáriusai legyenek, hogy a nagy metropoliszok marginalizált helyein dolgozzanak.
Az eredeti, teljes cikk ITT olvasható.
Forrás: Magyar Kurír
A címlapkép forrása a Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége.
