A Horn-kormányzat idején történt, amikor a közel háromnegyedes kényelmes többséggel kormányzó balliberálisok minden nemzeti gondolatot igyekeztek elfojtani, hogy néhány elkeseredett hazafi megpróbálta meghekkelni a rendszer egyik elemét. A hivatalos kisebbségek kaphattak ugyanis állami támogatást, amit értelemszerűen magyar identitáserősítő programokra nem lehetett kérni, hiszen a magyar nem számított kisebbségnek.
Ezért felmerült, hogy ha elegen vallják magukat hunnak, létrejöhetnek hun nemzetiségi szervezetek, amelyek pályázhatnak olyan forrásokra, amiket fontos nemzetstratégiai programokra fordíthatnak. Hiszen, mint említettem, a kormány egyáltalán nem tekintette szívügyének a magyar múlt, kultúra, hagyományok, értékek ápolását. Én magam is aláírtam, hogy hunnak vallom magam, ennek ellenére a dologból végül nem lett semmi. Most, a népszámlálási kérdőív megfelelő kérdésénél hosszasan hezitáltam, vajon beírjam-e a megfelelő rubrikába etnikumként hunságomat, elvégre az ember nem játszik az önazonosságával. Persze ez annak idején elsősorban aktuálpolitikai érdekeket szolgált, és mivel azóta a választott törvényhozás és végrehajtó hatalom számtalan módon segíti a nemzeti identitás erősítését, úgy döntöttem, szükségtelen továbbra is hunnak lennem. Pláne, hogy ezt már akkor sem gondoltam egészen komolyan.
Hasonlóan politikai trükk a Magyar Ateista Társaság konok küzdelme azért, hogy a népszámlálási íveken – és így a társadalomban – nagy számban jelenjenek meg az „ateisták”.
Arra buzdítják támogatóikat és tagságukat (ez utóbbi létszáma a wikipédia szerint „kb. 35 fő”), vallják meg, hogy nem hisznek Istenben. Ennek egyébként semmi akadálya, Magyarországon a szólásszabadság – szerencsére – elég széles körű. Aki nem hisz Istenben, elmondhatja. (Azt is, ha idegenkedik a paleodiétától vagy a maratonfutástól, a bélyeggyűjtéstől esetleg a magas kilátóktól.) Ha szeretnének erről beszélgetni, annak is megvan a fóruma; sajtó, média, közélet megannyi terepe. Nem is lenne rossz ötlet, ha erről komoly vitákat folytatnánk. Érdekes volna áttekinteni egyfelől az istenbizonyítékokat, érveket, másfelől a cáfolatokat. Függetlenül az aktuálpolitikai áthallásoktól. Elmondhatnák, miért érték az ateizmus, mit jelent ez a hétköznapokban, a kultúrában stb. Pl. a vallásos tárgyú festmények (Jézus a kereszten, Szűz Mária, Szentháromság) helyett nemvallásos tárgyú festmények (üres kereszt, nem szűz asszonyok, üres vásznak, az Isten nemlétének megannyi plasztikus ábrázolása). Azt megérteném, ha tiltakoznának a hitre való rákérdezés miatt. Ez valóban lehet aggályos, mint a nemzetiség firtatása. Nem is kötelező. De akkor mondják ezt, ne szítsanak feszültséget egy olyan kérdésben, ahol nincs. Arról ugyanis lehet szavazni, hogy támogassa-e a kormány az egyházakat; négyévente szavazunk is erről. De minek megnyilatkoztatni valakit arról, hogy nem valami?
Témába vág:
Az ateizmus ürügyén ugyanis folyton a kormány és a rendszer gyalázásába futnak bele. Hiába nyer visszaigazolást a választásokon újra és újra, hogy a tagadás önmagában nem érték, mindig belelépnek ugyanabba a folyóba. Az ateizmus – már nevében is – egy puszta tagadás, a nemorbán transzcendens változata. Annak például van értelme, hogy hol lakom (Debrecen, Kaposvár, Eger, Felsőmocsolád stb.), de milyen ostobaság lenne arra buzdítani az embereket: vallják meg, hogy nem debreceniek, nem kaposváriak, sőt a sznobok nem párizsiak és nem bécsiek.
hirdetésA MATT most a bírósághoz fordulna – miután az ombudsmannál nem jártak sikerrel –, amiért a vallás rovatnál kell nyilatkozni az ateistaságról. Pedig ez a kérdés valóban csak „vallásilag” értelmezhető. Mert nyithatnánk egy fejezetet a filozófiai iskolákról, és Battonyától Nemesmedvesig mindenki megvallhatná, vajon kantiánus, hegeliánus, netán platonista elveket vall-e. Ha pedig közösségeket keresünk, coming outolhatnak a fradisták, kispestiek, de kopaszok, vegetáriánusok, komolyzene kedvelők és teniszezők is.
A magyar ateista társaság videójában sok ismert (és ismeretlen) ember elmondja:
ateista vagyok. Nem hiszek istenben.
Ez egyfelől vakmerő bátorság (Jézus iránymutatásának – „aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt” – drasztikus, már-már sátánista továbbgondolása), másrészt a mai magyar közéletben szerintem sokkal nagyobb bátorság kellene ahhoz, ha valaki kimondaná: nem szeretem a kutyákat. Ha készítenek erről is egy ilyen tabudöntögető videót, ahhoz talán én is a nevemet adnám.
A címlapképen: egy számlálóbiztos egy budapesti családnál. Forrás: MTI/Illyés Tibor
