Az aktív ateisták lelkesen, mi aggódva írjuk-mondjuk a kétségtelen tényt, hogy Európában a hit, az egyház, a vallásosság visszaszorulóban van. Nyugat-Európában sok helyen már a templomokat bontják, a kereszténység a legszűkebb magán szférára korlátozódik, és már szimbólumai, ünnepei, kulturális hagyatéka is megtűrtté vagy üldözötté válik. „A szekularizáció és az értékrendi változások következtében generációról generációra csökken a vallásos szocializáció”, olvasom a kereszténység helyzete Európában című konferenciáról tudósító cikkben.
Azt ugyan sosem fogom megérteni, bizonyos liberális körök miért örülnek ennek. Divatos a tudomány felsőbbrendűségére hivatkozni, de tudomány nem is létezne, ha nem hinnénk egy szervező erőben. A természettudományok megfejtik és megértik a világot működtető törvényeket, de az egésznek csak akkor van értelme, ha feltételezzük a törvények létét. Ahol pedig törvények vannak, ott törvényhozónak is lennie kell. A bibliai teremtéstörténet lépései, sorrendje vagy akár a huszadik században egy belga pap által felvázolt ősrobbanás elmélet sokkal közelebb van a modern tudományok világképéhez, mint bármilyen egyéb korábbi magyarázat. Az sem világos, vajon az erkölcs, a kultúra, az emberi viszonyok jobbak lesznek-e, ha töröljük belőlük a transzcendenst. A tapasztalatok szerint nem nagyon.
(Még a legvadabb liberálisok is igyekeznek gyerekeiket konzervatív, vallásos intézményekbe járatni, más kérdés, hogy aztán belülről megpróbálják a maguk képére rohasztani ezeket, mint a pécsi cisztereknél.)
Ungváry Zsolt: Trágárkodjál, és címlapra kerülsz!
hirdetés
Ha viszont szembenéztünk a problémával, nem féltünk néven nevezni, már megláthatjuk a pozitívumokat. Mert igaz ugyan, hogy alig vannak papjaink, de a rendszerváltás után megindult egy erős egyházi reneszánsz, és bár darabszámra talán kevesebb a gyakorló keresztény, mint az elmúlt évszázadokban bármikor, amiképpen Dobó is megállapította: többet érhet a kevés oroszlán, mint a sok nyúl. Az igazán jó hír (örömhír) pedig az, hogy a tendencia megfordítható. Harminc évvel azután, hogy Krisztus rábízta tizenkét tanítványára az evangélium hirdetését, kétezer-háromszáz kilométerrel arrébb, a birodalom fővárosában már annyi keresztény volt, hogy Néró császár bennük látta legfőbb ellenségeit. És az üldöztetés és kivégzések dacára nem hogy nem tűnt el az új hit, hanem háromszáz év múlva már államvallás lett. Az „isteni” császárok hamar elbuktak, a pápák azóta is megvannak.
Mondhatjuk, hogy az apostoli időkben mennyei segítséget kaptak a hit terjesztői, de ezt ma is megkaphatják.
Ha pedig pusztán emberi szervezés eredményezte az ellenséges, vad pogány közegben, mostoha körülmények között az egyház megerősödését, miért ne következhetne be ez most is?
Ráadásul ez „pusztán” szellemi, lelki átalakulást kíván. Az értékrend, a gondolkodás számít. Az emberek megtéríthetők, mert az igazság mindig erősebb és logikusabb a hazugságnál. Talán éppen ez a nihilista, sehova sem vezető, világvége hangulatú, élet értelmét nem találó, drogos-üres világ a legfogékonyabb a megtérésre, ami akár évek alatt megtörténhet. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a negatív spirálba forduló folyamatok visszafordíthatatlanok. Pedig az én generációmnak alapélménye az öröknek és legyőzhetetlennek hitt Szovjetunió villámgyors összeomlása, a történelemből pedig ismerjük a százötven éves oszmán hódoltságot, amikor az észak-magyarországi Egerben (ott a minaret mint memento) vagy a budai várban a müezzin hívott imára; és ma hol van a török határ?
A címlapkép forrása: Pixabay.com
