1989-ben Kádár már nem volt tényező
Az 1956-os forradalmárok harcuk megkezdése után több mint harminc évvel később érték el az ország függetlenségét és a köztársaság kikiáltását. 1989. október 23-áról beszélgettünk Nagymihály Zoltánnal, a RETÖRKI történészével.
– 1989 előtt az 1956-os eseményeket csak „ellenforradalomként” lehetett emlegetni, arról viszont keveset tudunk, hogy hogyan is indult meg a forradalmárok rehabilitálása.
– Maga a hatalom is többször próbálkozott az események „újraértékelésével” – és bár az „ellenforradalom” tézisből nem engedtek, a ’70-es évek elején – magától a párt vezetőjétől – már a semlegesebb, „nemzeti tragédia” kitétel is elhangzott. A forradalmárok emlékének őrzésében az egykori résztvevők tették a legtöbbet: az elsők között Krassó György nevét kell megemlítenünk, aki a „demokratikus ellenzék” különböző, magánlakásokon tartott összejövetelein – többször a szervezők idegenkedésén is túllépve – emlékezett a forradalomra.
Így volt ez 1956. október 23-a, majd Nagy Imréék kivégzésének 25. évfordulóján 1981-ben és 1983-ban. Rácz Sándor, Fónay Jenő és Pákh Tibor nevét is megemlíthetjük, akik elsők között és szűk körben emlékeztettek a szabadságharc valós jellegére. Az egész társadalom számára természetesen Pozsgay Imre 1989. januári bejelentése az események „népfelkelésként” való értékeléséről, majd a mártírok 1989. június 16-ai újratemetése nyitotta meg a forradalomról történő valós diskurzus lehetőségét.
– 1989. október 23-a egyben a Magyar Köztársaság kikiáltása is. Mennyiben tekintették a forradalmárok ezt az eseményt valóban a bukott szabadságharc „befejezésének”?
– A köztársaság kikiáltásának napja kapcsán sokszor elfelejtjük, hogy a déli harangszó utáni, Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök által tett bejelentésen kívül este is megtelt a Kossuth tér, amikor a szabadságharc résztvevői – így Fónay Jenő, Obersovszky Gyula, Krassó György, Rácz Sándor és a napokban sajnálatosan elhunyt Wittner Mária – először méltathatták nyilvánosan, nagy tömeg előtt 1956 jelentőségét. Az eseményt a televízió is közvetítette.
A rendszerváltás értékeléséről és a forradalom „befejezéséről” természetesen 1956 résztvevői körében is megoszlottak a vélemények.
Sok követelés teljesült – szabad választásokat tartottak, 1991-ben a szovjet csapatok is kivonultak –, de nyilvánvalóan sokan hiányolták a múlttal való szembenézés határozottabb aktusait, az igazságtétel végigvitelét, de a „semlegességről” szóló forradalmi követelés is komoly vitákat váltott ki az elmúlt évtizedek során.
– A hivatalon kívüli Kádár János 1989 júliusában meghalt. Változott volna bármi is, ha megéli az 1989-es fordulatot?
– Jelképesnek tekinthető, hogy Kádár megélte Nagy Imre és társai újratemetését. Mint ahogy az is, hogy a Legfelsőbb Bíróság Elnöki Tanácsa a kivégzett miniszterelnököt és kilenc társát elmarasztaló ítélet megsemmisítésének ismertetése közben érkezett meg a tárgyalóterembe Kádár János halálhíre.
Hivatalos pozíciója nem lévén, jelenléte aligha változtathatott volna a rendszerváltás folyamatának dinamikáján.
– 1956 után a Kádár-rezsim véres bosszút állt a forradalom és szabadságharc hősein. Felmerült-e a személyes felelősségre vonása?
– A Nemzeti Kerekasztal egyik „oldalán” a „legitimitását” ’56 leveréséből merítő Magyar Szocialista Munkáspárt képviselői ültek, már csak ezért sem kerülhetett elő a téma. De mint később, az 1990-es országgyűlés vitáiból láttuk, az elszámoltatás és igazságtétel kérdésében az egykori ellenzéki, ekkor már kormányra és ellenzékre megoszló pártok között is komoly véleménykülönbségek alakultak ki.
– Tudjuk-e, hogy hogyan vélekedtek ekkor a megváltozó világról azok a kommunisták, szocialisták, akik alól kihúzták az ideológiai talajt?
– Maradtak persze, akik az „eredeti utat” kívánták fenntartani – ők továbbra is MSZMP, majd Munkáspárt néven folytatták tevékenységüket. A késő-állampárti elit legfontosabb, az előző hónapok változásait végigvivő alakjai ugyanakkor kétségtelenül sikeres politikai manőverrel lettek az 1989 októberében megszülető, remek nyugati – elsősorban nyugatnémet – kapcsolatokkal rendelkező új párt vezetőségének tagjai. 
– Ismeretes, hogy az 1990-ben felálló Antall-kormányban számos történész volt. Hogyan próbálták ’56 tiszteletét, nemzeti ünnepét társadalmi érvényűvé tenni?
– Tudjuk, hogy Antall József miniszterelnök és Szabad György, az Országgyűlés elnöke nem „csak” történészként, de a forradalom résztvevőjeként is érdekelt volt a köztudat pozitív irányba formálásában. A szabad Országgyűlés első elfogadott törvénye nem véletlenül, és teljes összhangban „az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról” rendelkezett, az új rend ugyanis nyilvánvalóan ebből, 1956-ból kívánta saját legitimitását eredeztetni.
’56 értékelése természetesen sokat változott az elmúlt évtizedekben.
Örömteli, hogy egyre több sorstörténet tárul elénk, az első években ismertté és jelképpé vált politikai vezetőkön túl a pesti utca hőseit, a vidék forradalmárait és a november 4-e utáni ellenállás folytatóit, a munkástanácsok képviselőit is, a „hatodik koporsót” megtöltőket, vagy a kádári évtizedekben háttérbe szorítottakat és megnyomorítottakat is jobban megismerhetjük.
Tóth Gábor
Surján László a Vasárnapnak: A kocsmapolitika sosem gyógyította a trianoni sebeket
A címlapkép forrása: Fortapan.hu, Vészi Ágnes
