Ott tartottunk, hogy a kép olykor megmarad bennünk és mintegy (legalábbis a megjelenést illetően) az identifikáló tényező helyére kerül. Ez azt eredményezi, hogy a képre fogjuk azt hinni, hogy meghatározó ereje van. Például, ha én azt hiszem, hogy az ember az, aki önmagát képes ellátni, vagy önállóan cselekedni, mert a bennem levő kép az emberről ez, akkor azzal kirekesztek olyan személyeket, mint a magzatok, vagy az önmagukat ellátni képtelenek. Ettől még ők is emberek maradnak, de a bennem alkotott kép erről az, hogy az ő életük nem számít. Annak, akiben a kép eltakarja az identitás valódi mélységét, önmagáról és akár a világról alkotott képe szükségszerűen felszínes lesz bizonyos területeken.  

A fejlődésben azért maradunk meg a képnél, mert biztonságot ad. Kiszámíthatóbb, átláthatóbb lesz tőle a világ. (Bizonyos kirekesztéseknél is hasonlót látunk.) Avagy mert még nem tartunk ott, hogy fejlődnénk ezen a területen. Amikor azt, hogy férj vagyok, egy felszínes kép alapján kell csak megvalósítanom, feljogosítottságot nyerhetek arra, hogy ne kelljen változnom. Hiszen „a férj az, aki dolgozik és hazahozza az ételre valót, miért kellene nekem a házimunkából, vagy a gyermeknevelés nehézségeiből kivennem a részem?” – Máris felmentettem magam az alól, hogy a feleségemre figyeljek, meglássam a szükségleteit, és olyan munkát kelljen végeznem, amit nem szeretek. Persze, ennél mélyebben is megmutatkozhat ez!

Ilyen, amikor a papságomról úgy gondolkodom, hogy a papnak nem kell, sőt nem is szabad érzelmeket vinnie egy pasztorális feladatba, s így a temetéseken például, vagy egy személynek az erkölccsel vívott csatái közepette nem kell empátiát („beleszenvedést”) megélnem, hanem elég a kérlelhetetlen igazságot ráolvasnom és már léphetek is tovább.

A pap a saját érzelmi stabilitását megőrizheti ezáltal, de ebből úgy hiányzik Jézus lelkülete, mint barokk korból a visszafogottság.

Ha belenőttünk valamiféle képbe, még nehezebb a helyzet! Amikor minden azt sugallja, hogy a kép a valódi identitás, nehéz kigubancolnom a fejlődéshez szükséges információkat.

Akárhogy is, egyes életszakaszainkban eljutunk arra a pontra, hogy a kép szűkösségét érezni kezdjük. (A papi példánál maradva, amikor közel jön hozzám a szenvedő ember küzdelme, mert mondjuk olyan valaki küzd az erkölccsel, vagy az élettel, aki nekem is fontos, vagy akár én kerülök nehéz helyzetbe, már nem lesz olyan könnyű kívülállónak maradni.) Ilyenkor rendszerint két lehetőségem adódik: vagy felvállalom a küzdelmet a valódi identitásért, ami igen nehéz, mert látszólag az alapvetéseimet kell lerombolnom, vagy elfojtom magamban mindezt és belekapaszkodom a biztonságosnak tűnő képbe. Akármelyik is legyen, vélhetően először identitásválságként élem majd meg a helyzetet: „lehet, hogy rosszul választottam párt”, „lehet, hogy mégsem papnak/orvosnak/terapeutának/tanárnak kellett volna mennem”.

hirdetés

Amennyiben megküzdeni szeretnék, még mindig két kimenetele lehet a helyzetnek (vagy ezek közti árnyalatok): sikerül megtalálnom az ösvényt és elmélyül a kép, azaz összetalálkozik az identitásom igazi gazdagságával, vagy elbukom és feladom az önazonosságom egy részét.

Ez a kihívás nem egyszerű! Egyszerre válok belülről instabillá és kellene olyan harcokba bocsátkoznom, melyek alapjaiban teszik próbára az egyéniségemet. Mivel sorrendiség van az egyes identifikáló tényezők között, így ennek megfelelően lesz felkavaró, amikor elérkezik a fejlődés időszaka.

Amikor ez a szembesülés elindul bennünk, s kezdünk ráérezni, hogy a kép szűkös, egy olyan érdekes helyzet áll elő, hogy pont arra van szükségem, hogy az eddig tagadott, vagy elutasított utakat megéljem. Ha érzelemmentesen éltem, utat nyissak az érzelmeknek, ha szelídség nélkül éltem, utat nyissak a kiszolgáltatottságnak, stb. Ezért nehéz ez a lépés! Tulajdonképpen nem másról van szó, mint a már jól ismert erény és anti-erény problematikáról: eddig az életemet egy bizonyos erény csoporton belül éltem, most meg kellene ismernem az ellenkező erényeket. Ezt tehát súlyos hiba lenne úgy felfogni, mint az értékes és nem értékes közti ellentétet! Itt nem valami értéktelen áll szemben az általam megélt értékrenddel, hanem egy olyan másik értékrend, amit eddig nem engedtem magamhoz közel.

A kép akkor nyílik meg az identitás felé, ha megengedem, hogy többrétegű legyen. Amikor átélem, hogy nem csak egy irányból lehet megközelíteni az identitást ahhoz, hogy egyben maradjon.

Ehhez, pedig arra van szükségem, hogy egyre több oldalról közelítsem meg az identifikáló tényezőmet, amely így egyre inkább feltárja előttem az identitásom mélységes és valódi tartalmát. (Nem csak akkor vagyok férfi, ha kemény vagyok, érzelemmentes és kérlelhetetlenül független, hanem akkor is, amikor elköteleződöm, megélem az érzelmeimet, megengedem a gyengeségemet.)

Már értjük a képet, annak kialakulását és talán viszonyát is az identitással. A következőkben szeretnék azokról beszélni, amelyek ebből a helyzetből fakadnak. Eddig ugyanis a felszínt kapargattuk, de bőven tartogat még ez a téma olyan tanulságokat, amelyeket érdemes megfontolnunk. Sok reakciónk, döntésünk, véleményünk van alárendelve ennek a dinamikának, s nem csak a másik emberrel való viszonyunkat tudja segíteni ez a tisztázás, hanem mi is felszabadultabban élhetünk, átlátva ezeket.

Molnár Miklós atya: Kép és identitás I. – A kép kialakulása és célja

A címlapkép forrása: Pixabay.com