A magyar közgondolkodásban, történetírásban, identitásképzésünkben nagyjából konszenzus van arról, hogy Szent István és utódai jó döntést hoztak, amikor a Nyugathoz csatlakoztak: Magyarország ezzel a történelmileg helyes útra lépett, virágzása, sőt puszta megmaradása is ezen múlt.

Mivel alternatív história csak a fantáziában létezik, sosem tudjuk meg, miként alakult volna hazánk és népünk sorsa, ha a keleti kereszténységet, vagy akár az eredeti magyar (keresztény?) vallást követjük. Maradt tehát a „Rómába vezet minden út vagy pusztulásba”, az István, a királyban megénekelt dilemma.

Ezzel együtt mégis sikerült részben saját utat választanunk, hiszen a nyugati állam- és társadalomfelfogás számos eleme nem, vagy eltérően valósult meg nálunk. Akár a már XIII. században, az Aranybullában felvetett, az uralkodót végső soron a törvények – sőt a népfelség – mögé soroló ellenállási záradék, amire a vele egykorú angol Magna Chartán kívül nincs is párhuzam. Nemzetfelfogásunk is gyökeresen eltér a nyugatitól, a Szent Korona-tan pedig példátlan Európában.

Mi már akkor „nemzetállamban” gondolkodtunk, amikor ezt nyugaton még nem találták fel.

Nem volt tehát ez a csatlakozás szolgai másolás, sőt számos kérdésben – mint mondjuk a vallásszabadsághoz való viszony – jócskán megelőztük a nyugatot.

A pozsonyi csata után bő száz évig nem léptek idegen csapatok a földünkre, érdekes módon éppen akkor jött a német támadás, amikor elvileg mi is a „nyugati világhoz” csatlakoztunk. Kérdés, csatlakoztunk-e egyáltalán oda, és úgy tekintették-e ezt a kontinens túloldalán, hogy most már mi is a „részükké” váltunk, vagy továbbra is meghódítandó területként, sőt kiirtandó gyülekezetként tartottak számon minket? Segítséget mindenesetre nem nagyon kaptunk. Sem a tatár, sem a török támadás idején, a XVII. század végi felszabadítás pedig inkább jelentett megszállást.

hirdetés

Akárhogy is, ezeréves kísérletünk lassacskán a végéhez ér, a mérleg nem egyértelműen pozitív. Az a világrend, amit kaptunk, mennyivel volt jobb az alternatíváknál? Egyenrangú félként bántak-e velünk valaha is?

Trianonban harmincszor akkora gazság és igazságtalanság történt velünk, mint amekkora most az ukránokat fenyegeti. 1849-ben a Habsburgok hívták ránk az oroszokat, 1945-ben az angolszászok adtak oda minket a szovjeteknek (pedig nem lett volna szükségszerű), 1956-ban cserben hagytak bennünket, akkor nem volt sem embargó, sem fegyverszállítás.

A rendszerváltáskor csak a piacunk és az olcsó munkaerő kellett, viszont nyakon öntöttek minket elmebeteg, kirekesztő ideológiájukkal.

A németek kiengedését sem hálálták meg soha, adósrabszolgaságba kergettek, az észszerűen soha fel nem használt kölcsönöket már rég visszafizettük, ők abból (is) éltek jól, hogy vágták a kamatkuponokat.

Kiderült, hogy Európa nem hajlandó befogadni minket. Még a lengyelek barátsága is elillanni látszik, pedig a barát az jóban-rosszban kitart. A lengyelek (most úgy tűnik) azonnal elárultak minket. Holott nem támadtuk meg őket, pusztán egy harmadik felet érintő konfliktust eltérően ítélünk meg. A barát nem üzlettárs, az akár saját érdekei ellen is kitart. Ahogy mi 1939-ben, amikor saját szövetségesünkkel szálltunk szembe a lengyelek miatt. Ők meg jönnek most a V3-mal, éppen minket akarnak kitúrni abból a szövetségből, amelyet mi találtunk ki. Már 1335-ben, aztán 1991-ben újra.

Az álmainkban szereplő Európa, a Varga Miklós megénekelte „gyönyörű nő” már nincs. Talán sosem volt. Ma mi vagyunk az az Európa, ami után vágyakozunk.

Olyanok lettünk, mint a lóvá tett szerelmes, aki udvarol, ajándékokat visz, bízik az igenlő válaszban, miközben apró ígéretek mellett folyamatosan megvetésben, kigúnyolásban, megalázásban van része. Ameddig a rózsaszín köd elvakítja a rajongó tekintetét, nem veszi észre, hogy szíve választottja kegyetlen, ostoba, önző, és egyáltalán nem nyitott a frigyre. Valahányszor bizonyítékot, vagy legalább egy kis gesztust kér, ami a viszonzásra utalhatna, azt mindig megtagadják tőle.

Egy bölcs udvarló ezer év alatt rájön, ha csak a bolondját járatták vele.

Címlapkép: Pixabay.com