Molnár Miklós atya: Az Élet Kenyere

Úrnapja

Vannak olyan tanítások, amelyek nem könnyűek. Bármennyire is Isten képére lettünk teremtve, mégis, Ő végtelenül nagyobb nálunk, így egészen felmérni ésszel képtelenség. A bizalom vagy a szükség segít át ezeken a nehézségeken. Az apostolok, amikor Jézus beszélni kezd arról, hogy tulajdon testét akarja eledelül adni, megrendülnek, de a kényszer mégis ott tartja őket: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid” (Jn 6,68).

Fel tudjuk-e mérni, hogy mekkora szeretet van abban, aki saját magát átadja nekünk? Még a házasságban is ritkán fogjuk fel ennek súlyát, s még kevesebb esetben születik meg bennünk az a felelősségérzet, hogy meg kell becsülnünk ezt az ajándékot. De mi van akkor, amikor maga Isten akarja átadni nekem önmagát? Jézus nehéz próbatétel elé állítja a tanítványait, de nem azért, mert valami terhet akar rájuk helyezni, hanem azért, mert végsősoron az egész létünk erről a titokról szól. Vagyis, Benne érjük el életünk értelmét.

Azért lettünk megteremtve, hogy Isten átadva magát nekünk, az Ő országába vezessen minket. Valahogy be kell fogadjuk ezt a tanítást, mert különben kizárjuk magunkat az örökéletből!

Az Eucharisztia, Krisztus valóságos teste és vére, az örök üdvösség étele, mely mindenkinek szóló meghívás ugyan, de csak az veheti magához, aki erre felkészült. Nem emlék, hanem szentség, mert megvalósítja az egyesülést Istennel, vagyis megszentel, s mert ezt képtelenség Jézuson kívül elérni. Általa van utunk Istenhez (vö.: Ef 2,18), mert saját emberi természete szentel meg minket. Amikor áldozunk, belekapcsolódunk az „Egy áldozatba”, amely az Újszövetségben a régiek helyébe áll, beteljesítve az előképeket. Ezért ’mindaz, amink van és amik vagyunk’, Krisztussá változnak: egy testté és egy vérré. Csak így, a szeretetben való egyesülés által lehetséges elérnünk Istent, s ez a maga teljességében csakis a szentmisében történhet meg.

Az apostolokat Jézus egy másik alkalommal is kínos helyzetbe hozza. Amikor a kenyérszaporítás előtt a pusztában azt mondja: „ti adjatok nekik enni” (Mk 6,37). Gondoljunk bele, milyen lehetetlen helyzet ez! A semmi közepén, amikor nem is ők akarják tartóztatni azt a sok ezer embert, hanem Jézus, holott az ő kezükben semmi nincs! Szinte cinikus a megjegyzés: „csak öt kenyér és két hal van itt, mi az ennyinek?” – A keresztény embernek át kell élnie ezt a nincstelenséget, hogy helyén kezelje az Eucharisztia titkát. Mindaz az áldozat, amit hétköznap meghozok, semmit nem ér, ha nincs ott Jézus valóságosan. Egy emlékezés az utolsó vacsorára, mit számítana? – Isten szabadítására a zsidók is emlékeztek.

Nem elégséges a szeretet emlékeinek felidézése ahhoz, hogy a hiányaink betöltődjenek. Hát még a kegyelem helyett, vagyis Isten valóságos jelenléte helyett, mennyit érne egy szép fantázia?! Nem, csak a valóságos jelenlétben jöhet létre az egység! Ahogyan rádöbbenünk, hogy még a legjobb ember érdemei is kevesek, ahhoz, hogy a kapcsolatunk beteljesüljön, megérezzük az apostolok tanácstalanságát és kilátástalanságát. Hogyan tovább, hiszen nincs a kezünkben semmi?!

Így lesz Isten a mindenem. A Vele való kapcsolat az életem értelmévé válik. Sőt, kiderül, hogy nekem is az a dolgom, hogy megtörettessem, hogy Eucharisztiává váljak. A papság identitása itt érhető tetten: azok a személyek, akiket magához hívott Isten, hogy vállalják az átadottságot, a megtöretést. S akkor tud hatékony lenni a kifelé ható feladatában, ha őszintén és világosan beszél ennek a megélésnek a mélységeiről. Mert az összetöretés nem eltávolítja az embereket, hanem ahogy Krisztus a saját szenvedéséről mondja: ’mindeneket magához vonz, amikor felemeltetik’ (vö.: Jn 12,32).

A címlapkép forrása: Pixabay

Iratkozzon fel hírlevelünkre