Molnár Miklós atya: Egység a szeretetből
A Szentháromságot ünnepeljük ezen a vasárnapon, az Istent, Aki a saját képére és hasonlatosságára alkotott meg minket. Ő nem úgy alkotta meg ezt a világot, hogy semmilyen módon nem találunk rá a keze nyomára, valamire, ami rá vall, hanem lépten-nyomon szembejön velünk az, ami rá utal. Leginkább az emberi természetben érhetjük tetten.
A legbelsőbb vágyaink, amelyek a szabadságra és a szeretetre irányulnak, híven hordozzák Alkotójuk jegyeit.
Azt tanuljuk a magunk viselkedéséből, hogy Isten feltétel nélkül szeret, ahogyan legbelsőbb vágyainkban van. Azt látjuk, hogy akkor érezzük jól magunkat igazán, ha tevékenyek vagyunk a jóban, ha cselekvően hozzájárulhatunk a világ építéséhez és átadhatjuk az életünket valakinek. Az Isten vágyai és hozzáállása mutatkozik meg ezekben is! „Szüntelen munkálkodik”, hogy a természetének megfelelően a legteljesebb jó legyen.
Mi is akkor érezzük jól magunkat, ha tevékenyek vagyunk a szeretetben, s ha ezt elmulasztjuk, ugyan élvezzük a kényelmet, de a belső nyugalmat kevéssé találjuk meg. Annyi mindenben fellelhetjük Őt, akárcsak ha magunkba tekintünk is!
Jézus nem csak egy hitrendszert akar átadni nekünk, hanem bele akar kapcsolni minket a Szentháromság életébe. Azt szeretné, hogy nekünk is részünk legyen abban az örömben, amely az Isten teljes önátadásában megvalósul.
A Benne levő élet dinamikus, erő árad belőle, mert a szeretetből mindig élet fakad. Isten nem eltávolítani akart magától a szabad akaratunk ajándékával, hanem megtanítani a valódi szeretetre, amely nem hasonlítható ennek a világnak semelyik ösztönös hálájával, sem az állatvilágban, sem az üzleti életben.
Erre a szeretetre egyedül minket tett képessé, mert át akarja adni számunkra mindazt a tudást, ami minket teljessé tesz, vagyis hasonlóvá Őhozzá. Ez a tudás nem lexikális, hanem a szeretet képessége. Ezért nem is tanulható meg gyakorlat nélkül. Nem sajátítható el elméleti szinten és nem is lopható el, csak az élheti át, aki át meri adni magát Istennek. Csak az képes ennek az örömnek a megtapasztalására, aki mer bízni Őbenne.
Hamarosan papszentelések kezdődnek országszerte. Az emberi lét legmélyének feltárulkozása a papság hivatásában található meg, mert benne tisztábban látszik a transzcendens, e világon túli valósága a mi természetünknek.
Persze, a házasságban is, sőt az egyén életében is jelen van, mégis itt mutatkozik meg leginkább, hogy mire lettünk meghívva! Valamire, ami felülmúlja a teremtett világ szépségét és tökéletességét. Ami nem a fizika, vagy biológia törvényeivel megnevezhető, hanem az Égi valóság része, s amit nem ingat meg az egyén gyengesége, vagy törékenysége, mert a szeretetben találja meg a stabilitását.
Igen, az emberi természet még bűneivel is hordozója ennek a magasztos valóságnak, mert „a szeretet fátylat borít sok bűnre”. Még elestünkben is Isten igazságosságának és irgalmának tanúi vagyunk.
Lassan lezáródik a tanév és mindenfele a Te Deum hálaadó szavai zengenek fel. Hálát adunk, hogy képessé tett minket Isten arra, hogy ebben a törékeny világban, mi a biztos hit és remény hordozói legyünk. Hogy a szorgalmunkat, a kitartásunkat, a tudásunkat, a szeretetünket annak a tevékenységnek szolgálatába állíthatjuk, amely megszenteli a világot, vagyis Istenhez emeli. Milyen csodálatos, hogy bár félelmek és kétségek öveznek minket, mi hordozói lehetünk ennek a reménynek!
A kép forrása: a Kézdivásárhelyi Kantai Szentháromság plébánia facebook oldala
