Ungváry Zsolt: Európa jön nekünk egy gesztussal
Az ezeréves magyar államtól területeket szerző valamennyi ország (és nép) azóta is felhorgad a legapróbb megjegyzéstől is, ami éppen csak utal a megtörtént gyalázatra, és újra és újra a legyőzött, megalázott magyarokat ültetik a szégyenpadra. Soha nem ismerték be és nem kértek bocsánatot azért a nyilvánvaló jogsértésért és minden logikát felrúgó tettért, amellyel feldaraboltak és többfelé osztottak egy évszázadok óta összetartozó és működő egységet, miközben az utódállamok látványosan megsértik azt az alapelvet (nemzeti önrendelkezés, kisebbségvédelem), amelyre hivatkozva annak idején a Magyar Királyságot szétszabdalták. Ha kell a történelmet is simán átírják.
Hiába tesszük gesztusok sorát, a segítséget mindig elfogadják, de jottányit sem engednek abból, hogy legalább egy nyilatkozat szintjén utalnának a mi fájdalmunkra.
Legutóbb a horvátok szórtak sót a sebre, amikor a birtokon belüliség nagyvonalúsága helyett hisztérikusan reagáltak a magyar miniszterelnök tényszerű megállapítására. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy a kilencszáz éves alapvetően békés együttélés, a délszláv háborúban nyújtott segítség vagy egyszerűen csak a turizmusuk bevételeinek forrásai iránti tiszteletből rábólintanak: hát igen, a magyarokkal elbántak Trianonban.
Az ukránok is csak arroganciát mutatnak, elfeledkezve lélegeztetőgépekről vagy százezerszám megsegített ukrán menekülőről, és egyetlen félmondat sem utal arra a históriailag paradox helyzetre, hogy mit is keres egy Ukrajna nevű államban Huszt, Beregszász vagy Ungvár.
A szlovákok sem méltányolták, hogy még hivatalosan ketté sem szakadt Csehszlovákia, a magyar kormány máris (talán a világon elsőként) elismerte az új (korábban mindössze öt évig, Hitler kegyéből létező, bár a mainál éppen a magyarlakta területekkel kisebb) Szlovákiát.
De még mintha a lengyelek is hajlamosak lennének zárójelbe tenni 1848–49-et, 1939-et és 1956-ot pusztán azért, mert másképp látjuk a jelenlegi háborút, elsősorban trianoni helyzetünk miatt. Legalább ők szólhatnának egy félmondatot arról a nemzetközi térben, hogy ezek a szerencsétlen magyarok egy évszázados, feldolgozhatatlan tehertételt nyögnek, és legalább vegyük figyelembe a döntéseiket látva, milyen kényszerpályán mozognak.
Vagy a németek ahelyett, hogy pellengérre állítanak, és folyamatosan mocskolnak bennünket, utólag megköszönnék az NDK-sok iránt tanúsított és így a német egységben betöltött szerepünket, és hálából az EU-ban elfogadtatnának egy nyilatkozatot arról, hogy Magyarországgal szemben a Nyugat mekkora bűnt követett el.
Ahhoz, hogy mi is Európa egyenrangú partnerei lehessünk, elengedhetetlen a múlttal való szembenézés.
Tegyük nyilvánvalóvá: elvárjuk, hogy a holodomorhoz, örmény népirtáshoz, holokauszthoz, a Krím elcsatolásához, a négerekkel szembeni diszkriminációhoz, a szexuális kisebbségek dekriminalizálásához hasonlóan Trianonról és annak a számunkra káros hatásairól is lehessen beszélni, annak igazságtalanságait és kártételeit ismerjék el, és – bár jóvá tenni már aligha tudják – legalább kérjenek bocsánatot érte.
Amíg ezzel Európa nem néz szembe, addig nem ért meg minket, s addig mi sem tudunk rendesen beilleszkedni.
Ungváry Zsolt: Változnak a határok – horvátok, Donáthok és a valóság
A címlapképen a Centenáriumi Turulszobor, Matl Péter szobrászművész alkotása látható Sátoraljaújhelyen az avatás napján, 2020. június 6-án. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
