Francesca Rivafinoli: Agyő, nyájam, vigyázz saját magadra!
A Jó Pásztor vasárnapjával kezdődött hétre időzítve a Szemlélek csokorba gyűjtötte, hány fiatal katolikus pap távozott mostanában a szolgálatból: „…nagyon népszerű volt a fiatalok körében, egy ifjú hölgy esetében ez szorosabb kapcsolattá változott. Közösségi oldalán egy 3D ultrahangfelvétel látható egy megfogant új életről” – olvassuk az egyik esetről. „Ismerőseinek azt üzente, »elfáradt«” – tudjuk meg egy másikról, satöbbi.
A probléma valós, kár lenne a szőnyeg alá söpörni; ugyanakkor az is eléggé sajnálatos, hogy a kibontakozó vitában reflexszerűen érkezik a két népszerű megfejtés: a) az egyház szervezetével van a baj, azt kellene a klérusnak jól megreformálnia, illetve b) a cölibátus a ludas, azt kellene eltörölni, máris nem jelentkezne a magány problémája. A két felvetés azért praktikus, mert a hívő ember (vagy a kibic) odakommenteli őket, aztán a kezeit mosva szépen hátradől, és várja, hogy a Vatikánban történjék valami, és így végre ontsák magukból a szemináriumok a szentéletű karizmatikus prédikátorokat.
A rossz hír az, hogy így sose ontanák.
Ott kezdődik, hogy ha az egyszerű hívő (és akkor itt magamra is gondolok) az „Imádkozz a papokért és a hivatásokért!” felszólításra nem tud vagy nem hajlandó azzal válaszolni, hogy következetesen szán napi mintegy 20 másodpercet egy vonatkozó fohász elmondására
(ez negyven év alatt összesen 3,4 nap feláldozását jelentené a potenciális örök élet előtt úgy, hogy ima közben nyugodtan lehet akár napozni is vagy buszra várni), akkor nehezen várható el, hogy a másik egyszerű hívő készségesen és kitartóan eleget tegyen a meghívásnak, miszerint „Szenteld nekem az egész életedet, dolgozz az aratásomban nullahuszonnégyben, kövesd az én akaratomat mostantól mindig ott, ahová éppen vezetlek, valamint viseld el szelíden és derűsen, illetve motiváld kedvesen azokat a követelőző híveket, akik egységnyi energiával inkább kritizálnak, mint hogy konstruktívan segítenének”.
Különösen nehezen várható ez el külső támasz nélkül, ha az adott káplán esetleg otthon sem tapasztalta meg az egész életen át tartó elköteleződést, illetve ha édesanyja sorscsapásnak élte meg, hogy papként ő nem fog neki unokát adni. Miközben több kiváló plébánosról is ismert: valamelyik szülője suttyomban kezdettől fogva imádkozott gyermeke hivatásáért.
Ettől még természetesen indokolt, hogy az egyházi rendet elhagyó papok elöljárói is elgondolkodjanak, hátha akadna itt-ott némi tökéletesítenivaló (bőven fog akadni); az azonban nem feltétlenül a püspök sara, ha egy „ifjú hölgy” kikezd az újmisés pappal. Amit lehet ugyan eufemizmussal „szorosabbá változott kapcsolatnak” nevezni, de attól még addig a bizonyos „megfogant új élet”-ig számos pont van beépítve a rendszerbe, ahol szabad akarattal lehetne az Istennek tett ígéret tiszteletben tartása mellett is dönteni – nem, ez nem ítélkezés, ez a tények rögzítése. Ha legalább hívő katolikus körökben alap lenne, hogy felszentelt pappal nem bocsátkozunk liaisonba, máris kevesebbeket kísértene meg a kilépés gondolata. (De némi empátiával talán megoldható lenne az is, hogy nem szexi haspólóban és forrónaciban libbenünk be a nyári szentmisére, amelyet a pap minimum utcai ruha+alba+miseruha összeállításban abszolvál.)
„De hát a magány! – hangzik a gyakori ellenérv. – Nem várható el, hogy a pap mindig üres lakásba érkezzen haza!”.
Eltekintve attól, hogy a papi közösségek rendszerével erre néhol már találtak valamiféle megoldást, továbbá nem feledkezve meg a „társas magány” jelenségéről, érdemes szem előtt tartani néhány számadatot. Katolikus papból nagyságrendileg szűk kétezer van Magyarországon; ehhez képest az egyszemélyes háztartások száma már a legutóbbi, 2011-es népszámlálás idején is meghaladta az 1,3 milliót, a 40 feletti nőtlen vagy hajadon római katolikusok száma pedig a 170 ezret (mostanra jó eséllyel van az több is). Közülük nyilván nem mindenki követi egyházának tanításait, de azért azt a lehető legóvatosabb becsléssel is gyaníthatjuk, hogy a kétezer paphoz képest kétezernél több olyan világi hívő él Magyarországon, aki valamilyen okból sose volt és nem is lesz házas, szintén üres lakásba megy haza, ráadásul jó eséllyel a papoknál is gyakrabban étkezik egyedül.
Ettől persze még egyetlen válságban lévő, elmagányosodott és kiégett lelkipásztornak se lesz jobb; a megküzdésben azonban talán segíthet annak tudata, hogy azon a szűk ösvényen jól-rosszul, de botorkál néhány bárányka is. Pásztorként nehéz ügy otthagyni őket és lepattanni a szélesebb útra, a kedélyes farkasok közé – érdemesebb lenne inkább kölcsönösen támogatni egymást. Mint ahogy fásult, klimaxos családanyákat és kísértésekkel küzdő ötvenes családapákat se szerencsés azzal sorsukra hagyni, hogy „elfáradtam, ennyi, léptem”.
Amíg minden papra jut minimum egy családfő, aki a nehézségek (úgymint meddőség, beteg gyerek, rokkant házastárs, elviselhetetlen anyós, bájos fiatal kollegina) idején is kitart a szentségi házassága mellett, hevenyészett bibliaismerete alapján igyekezvén abból kiindulni, hogy „elég neked az én kegyelmem”, addig talán a lelkipásztorok is bízhatnak benne: az ő helyzetük sem reménytelen.
Amennyiben csodavárás helyett a pásztor figyel a nyájra, a nyáj pedig a pásztorra, és mindegyikük csak annyira imádságos lélekkel végzi feladatát, mint ma 105 évvel ezelőtt a kis fátimai pásztorgyerekek, akkor akár még csoda is történhet.
Címlapkép: Pixabay.com
