Francesca Rivafinoli: Az igazi emancipáció
Mindössze négy hónappal azután, hogy megalakult az 50 százalékban nők alkotta német szövetségi kormány, végkielégítéssel távozik a családügyi miniszter asszony, a női kvótát precízen alkalmazó Zöldek politikusa.
A dolog előzménye, hogy a posztra sikerült azt az Anne Spiegelt kiválasztani, aki tartományi környezetvédelmi és klímaügyi miniszterként az Ahr-völgy környékének katasztrófavédelméért is felelt a végül 134 áldozatot követelő tavalyi árvíz idején – ami eleve kérdésessé tehette volna vezetői és helyzetfelismerési képességeit (különös tekintettel arra, hogy a katasztrófa előtti órákban kiadott közleményben a „nem várható extrém áradás” mondatot jóváhagyta, arra ugyanakkor felfigyelt, hogy az egyik főnév nem volt gendersemlegesen írva),
most azonban az is kiderült, hogy a mentési munkálatok kellős közepén négyhetes szabadságra utazott családjával Franciaországba.
Már ezen a ponton is elbizonytalanodhatunk: vajon tényleg jól járnak-e a nők a női kvótákkal, ha a minimum 50 százalék eléréséhez boldog-boldogtalant pozícióhoz kell juttatni, hogy azután látványos kudarc legyen a vége főműsoridőben, pont megerősítve a felszámolni kívánt előítéleteket? Nem kívánatosabb-e (adott esetben) 30 százaléknyi vállalható női szerepmodell, mint 50 százalék kvótanő, köztük 20 százaléknyi alkalmatlan karrieristával, akiknek ostoba mondataival tele minden hírportál? (Szerencsére nálunk legalább nemzeti egyetértés látszik kirajzolódni a témában: bár Szabó Tímea – a lágy, kompromisszumkész női politizálás nagyasszonya – 2014-ben még törvényjavaslatot is előterjesztett, hogy a pártlistákon szigorúan felváltva szerepeljenek nők és férfiak, az aktuális ellenzéki listán a Párbeszéd első négy jelöltje mégis mind férfi – nyilván nem ócska hímsovinizmusból, hanem mert ők voltak a legmeggyőzőbb embereik. MZP, Karácsony Gergely és Kocsis-Cake „Holnaptól ne vegyünk gázt” Olivio. Milyenek lehetnek akkor a nők???)
De még elgondolkodtatóbb Anne Spiegel érvelése, amellyel egy sajtótájékoztató keretében indokolni próbálta a rémesen időzített egy hónapos családi vakációt, remélvén, hogy egy zavarba ejtő védőbeszéddel megtarthatja posztját.
A négygyermekes miniszter ugyanis elmondta: férjének 2019-ben volt egy agyvérzése, és azóta kerülnie kell minden stresszt, a Covid karanténos időszaka pedig nagyon megviselte gyerekeiket, akik még ma is csupán óvodás-kisiskolás korúak. Ezért tavaly muszáj volt egy kicsit kikapcsolódniuk közösen.
Mindez önmagában teljesen érthető, sőt, együtt is érzünk – csakhogy.
Ha beleolvasunk a politikus életrajzába, azt látjuk, hogy a tartományi családügyi miniszteri posztja mellé 2019 végén (férje agyvérzése után néhány hónappal) beválasztották a Zöldek országos tanácsába, majd 2021-ben (a Covid kellős közepén) a meglévő tárcája mellé elvállalta még a tartományi környezetvédelmi és energiaügyi minisztérium vezetését és (a biztonság kedvéért) a miniszterelnök-helyettesi posztot is, plusz a Zöldek listavezetője lett a tartományi választásokon. Miközben férje 100 kilométerrel arrébb otthon menedzselte a négy gyereket a koronavírus miatti lezárások alatt.
Nos, ezek után kicsit merésznek tűnik a választópolgárok megértésére apellálni a 2021. nyári kimerültség miatt. Különös tekintettel azokra a választópolgárokra, akik hozzátartozóikat és/vagy teljes egzisztenciájukat veszítették el a tragikusan rosszul kezelt tavalyi árvízben.
Úgy tűnik ugyanis, hogy valójában – a kvótarendszer csődje mellett – egy modern élethazugság csődjének vagyunk tanúi: hogy tudniillik minden mindennel összeegyeztethető, hogy minden kínálkozó karrierlehetőséggel rögvest élni kell, különben felfal minket a FOMO; hogy négy kisgyerek és egy agyvérzésen átesett férj mellett is gond nélkül haladhat a nő egyre felfelé a ranglétrán, mert képes rá, és mert csak az önsorsrontó anyák vizsgálgatnak lemenőikkel apró ízeltlábúakat késő délután a játszótérről hazavezető úton, ahelyett, hogy headsettel a fülükben munkavacsorára igyekeznének az irodájukból.
Aki bírja, akinek van hozzá affinitása, az persze vállalhassa kisgyerekes anyaként is a kiemelt pozícióval járó felelősséget, nem kérdés – nem is lenne fair, ha az eleve rövidebb életű férfiak végeznének minden olyan megterhelő munkát, amely fokozza a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát.
Haladáréknak azonban ezt sikerült odáig fejleszteniük, hogy be a nőkkel a stresszes vezető beosztásokba, mert attól lesznek Valakik, és mert attól lesz egyenlőség, ha pont ugyanannyi nő ücsörög éjfélkor az operatív bizottságok válságtanácskozásain, ahány férfi.
Amikor pedig egy nő azt merészeli mondani, hogy nem kell folyamatosan versenyezni a férfiakkal és nem kell életünk minden pillanatában legalább ugyanannyit keresnünk, akkor kitör a sikítófrász, hogy ilyet hogy mondhat valaki, ez nettó nőgyűlölet. Pedig valószínűleg Anne Spiegelnek sem kellett volna szálegyedül két részvéttelen mikrofon előtt a családi kudarcairól vallania, sőt, talán a tragikus árvíz emlékével sem kellene együtt élnie, ha legkésőbb a járvány kezdetén mert volna egy időre visszavenni a tempóból, a gyerekek érdekében (akik már csak olyanok, hogy egyenjogúság és szerepcsere ide vagy oda, nem átallnak kifejezetten az édesanyjuk után sírni, ha valami fáj – ez valami fura konzervatív becsípődés náluk).
Ez lett volna az igazán emancipált lépés: szükség esetén felismerni a saját korlátokat és nem sodródni a kvótakarrier árjával – annak megnyugtató tudatában, hogy iszonyú messze még a nyugdíj, bőven lesz idő átstartolni és a megfelelő pozíciókra törni, ha Isten úgy akarja.
Ha ez anyámnak sikerült annak idején, a rugalmatlan XX. században, akkor a 2020-as években is elhiheti minden felvilágosult nő, hogy szabad időnként meghúzni a vészféket.
A címlapképen Anne Spiegel szövetségi családügyi miniszter sajtótájékoztatót tart Berlinben 2022. április 10-én, amelyen bejelentette lemondását. Forrás: MTI/AP/DPA/Annette Riedl
