– A legújabb, a Dentumoger II. című kötetben megjelent tanulmányukban nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy az egyik forráscsoport, amelyet a korai magyarokhoz szokás kötni, valójában nem is a honfoglalókról szól. Hogyan lehetséges ez?

– S. B: A kérdés megválaszolásához távolabbról kell indulnunk. A magyarokra vonatkozó muszlim források elemzése során igen jelentős időrendi problémákba ütköztünk, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a korai magyar történelemről kialakított korábbi teóriákat.

– Mint például?

– S. B: Többek között a sokat emlegetett kettős fejedelemség-kérdéskörét. Erről egyetlen muszlim szöveghagyomány tájékoztat, amely számos különböző változatban maradt fenn, és amely al-Dzsajhání számánida miniszter mára elveszett munkájára megy vissza. E szövegek közül került elsőként a figyelem előterébe az egyik, Ibn Rusztáé, majd annak egy – véleményünk szerint kevéssé meggyőző értelmezése vált uralkodóvá a magyar kutatásban 120-130 évvel ezelőtt.

Erre épült azután a kettős fejedelemség, majd a szakrális királyság elmélete.

B. Szabó János és Sudár Balázs a Budapesti Történeti Múzeum történészei (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)

– Önök szerint viszont nem így történhetett?

– B. SZ. J: Véleményünk szerint nem. A magyarokról és magáról a steppei világról a 19. század végén nagyon keveset tudtak a kutatók. A kazárokról több forrás maradt fenn, ezért hozzájuk igyekeztek kötni a magyarságot és az államszervezetet.

Csábító volt a kazár párhuzam átültetése a magyarokra, de meglátásunk szerint ez a prekoncepció volt az, ami zsákutcába vezette a magyar őstörténet-kutatást.

– S. B: Ráadásul egy másik forrásban, a Birodalom kormányzásáról című bizánci munkában szerepel egy magyar méltóságnév, a „gilasz”. Ez pedig meglehetősen hasonlít az Ibn Rusztánál olvasható „Dzslh” (azaz Gyula) névre. Ezért gondolták azt, hogy az arab forrásban szereplő szó valójában méltóságnév. Így viszont két méltóságnév, a kende és a gyula került egymás mellé a szövegben, amiből viszont következett a kettős uralmi rendszer. Szerintünk azonban ez a logika nem megalapozott.

– Miért gondolják ezt?

– S. B: Több okból is. Az elsődleges arab szöveg megfogalmazása tényleg kissé homályos. Nem csak a kései magyar kutatók, de egy középkori perzsa fordító is kettős uralmi rendszert látott bele. A szöveg arab nyelven író felhasználói viszont rendre egyetlen magyar uralkodóról írtak, ahogy egyébként a későbbi fordítók is. Másrészt a gyula szó után nyomozva azt találtuk, hogy sehol sem ismert egyértelmű méltóságnévi használata, tulajdonnévként viszont biztosan létezik: nálunk és a besenyőknél.

Ezért úgy látjuk, hogy Ibn Ruszta szövege valójában egy Gyula nevű magyar kendéről, azaz fejedelemről emlékezik meg.

Munkácsy Mihály Árpád című festménye, részlet (Forrás: Wikipedia.hu)

– B. SZ. J: Fontos megemlíteni, hogy amit leírnak a bizánciak a Birodalom kormányzásáról című műben a magyarokról, az semmiképpen sem feleltethető meg egy kettős fejedelemségkoncepciójának. Egyértelműen az tűnik ki belőle, hogy az általuk ismert magyaroknak csupán egy feje volt: a fejedelem. A többi vezető csak különböző alacsonyabb, adminisztratív funkciót tölthetett be. A bizánci történetírás őket bíróknak nevezi, nem pedig valamilyen „társuralkodóknak”.

Azaz a magyarokról szóló források áttanulmányozása arra enged következtetni, hogy szó sincs bennük kettős fejedelemségről.

– A magyar krónikás hagyomány szerint Álmos volt a magyar fejedelem, azokban nem szólnak másról.

– S. B: Igen, sőt azt is mondják, hogy korábban nem volt ilyen méltóság. Ezt mondják a bizánci források is. Így viszont nem nagyon van helye egy kettős hatalmi rendszernek, ami ráadásul egy bonyolult történeti fejlődés eredményeképpen szokott létrejönni, és nem egy kezdeti államszervezési megoldás.

– Ha azonban a Gyula nem méltóságnév, hanem egy fejedelem neve, akkor hogy lehet, hogy a magyar krónikák nem említik?

– B. SZ. J: Nos, itt jön vizsgálataink legmeghökkentőbb része: Gyula ugyanis nem Árpád népéhez tartozhatott, hanem a magyarság egy másik ágához, ahol szintén mint fejedelem, vezető szerepelt.

Ibn Ruszta: Kelet-Európa népeinek bemutatása (Forrás: B. Szabó János–Sudár Balázs: Gyula népe  in. Dentumoger II.)

– Hogy lehetséges ez?

– B. SZ. J: Közismert, hogy Árpádékkal nem minden magyar érkezett be a Kárpát-medencébe. A bizánci források is megemlítik, hogy a 10. század előtt a magyar törzsek szétszakadtak és különböző helyekre költöztek.

Ezeknek csak egyik csoportja volt Álmos és Árpád népe, amely a Kárpát-medencében talált otthonra. Gyula pedig egy másik csoport egyik vezetője lehetett.

Azaz Árpád népével egy időben, keletebbre élt a magyarságnak még egy másik csoportja is.

– Azt akarják mondani, hogy azok a szövegforrások, amelyeket korábban honfoglalás előttinek tartottak a kutatók, nem is a honfoglaló magyarok múltjáról, hanem egy másik magyar ágnak a jelenéről számoltak be?

– B. SZ. J: Pontosan. A magyarság a 10. században több helyen élt, ezt mindenki tudta eddig is. Azonban senki sem jutott el oda, hogy a muszlim forrásokat a keleten maradt magyarokhoz kösse, ne pedig közvetlenül Árpád magyarjainak múltjához. Holott időrendben ez az egyetlen logikus megoldási lehetőség a problémákra. Hiszen a muszlim források a 10. század első feléből származnak és egykorú információkat, szerzőket, uralkodókat említenek.

Innentől kezdve pedig nincs ellentmondás: a keleten maradt magyaroknak lehetett Gyula nevű fejedelme, és ez nem befolyásolja az ekkor már a Kárpát-medencében élő Árpád-nemzetség ügyeit.

Kelet-Európa muszlim szemmel a 10. században (Forrás: B. Szabó János–Sudár Balázs: Gyula népe  in. Dentumoger II.)

– Nem lehet, hogy a 10. században keletkezett, Dzsajhání által megírt munka korábbi szövegeket is tartalmazhatott?

– S. B: Véleményünk szerint nem. Dzsajhání a 10. század első felében, talán 925-ben halt meg, és a 892-ben felvirágzó Számánida Birodalom egyik vezető embere volt. Az övéhez hasonló, általában földrajzi munkáknak tekintett leírások gyakorlati szempontból nézve közigazgatási segédletek, amelyek a jelenről szóltak. Politikai földrajzi leírások a térségről, amelyek a nagyra nőtt muszlim birodalom irányításához voltak szükségesek. A „belső”, országon belüli információk mellé néha „külsők” is járultak, amennyiben ezek valamiért érdekesnek tűntek, de ezek általában egy-egy információforrásra vezethetők vissza.

A másik magyar csoport is ezért tűnhetett fel, a Számánidákkal kereskedő volgai bolgárok katonailag igen erős szomszédaiként.

A történeti környezet alapján úgy látjuk, hogy Dzsajhání forrása a 9. század legvégén vagy a 10. század elején gyűjthette az információit. Azaz e forrás nem a Kárpát-medencébe költözés előtti viszonyokról, hanem a honfoglalás utáni időszakról szól. Ebből adódik az, hogy az nem a honfoglalókról, hanem a keleten maradottak egyik csoportjáról számol be.

Árpád birtokába veszi a magyar földet. 19. század végi metszet (Forrás: Wikipédia.hu)

– Ha a magyarság már a Kárpát-medencébe költözés előtt szétvált két részre, akkor mi is történt velük?

– B. SZ. J: Nem két részre vált a magyarság, hanem a források szerint legalább háromra. Egyiküket vezette Álmos, a másiknak a vezetője lehetett Gyula, akinek a népe az Etil, azaz a Volga partjától nyugatra élt.

A magyar törzsek harmadik ága – amelyről a bizánciak szintén beszámolnak – valószínűleg a Kubáni-alföldön, a Fekete-tenger keleti partja mellett élhettek.

Senki sem tudja megmondani, hogy a vándorlás hogyan zajlott és hogy a magyarságot hogyan is érintette. Tudjuk, hogy volt egy muszlim történeti munka, ami éppen ennek a nagy vándorlásnak a történetét írta le, de az sajnálatosan elveszett…

Hogy mi történhetett Gyula népével és melyek B. Szabó János és Sudár Balázs kutatásainak további részletei, hamarosan kiderül interjúnk folytatásából.

Tóth Gábor

Régen tizenöt törzsünk volt, belőlük hét jött nyugatra

A muszlim krónika, amely a magyar őstörténet számára is hasznos lehet

Szent István a sztyeppei országépítési logika helyett államot alapított

A címlapképen Árpád birtokába veszi a magyar földet. 19. század végi metszet (Forrás: Wikipédia.hu)