Gyula fejedelem lehetett a keleten maradt magyarok eddig ismeretlen vezetője? B. Szabó János és Sudár Balázs, a Budapesti Történeti Múzeum történészeinek forráselemzései meglepő eredményekhez vezettek. Úgy tűnik, újra kell gondolni a honfoglalás eddigi történetét.
– A legújabb, a Dentumoger II. című kötetben megjelent tanulmányukban nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy az egyik forráscsoport, amelyet a korai magyarokhoz szokás kötni, valójában nem is a honfoglalókról szól. Hogyan lehetséges ez?
– S. B: A kérdés megválaszolásához távolabbról kell indulnunk. A magyarokra vonatkozó muszlim források elemzése során igen jelentős időrendi problémákba ütköztünk, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a korai magyar történelemről kialakított korábbi teóriákat.
– Mint például?
– S. B: Többek között a sokat emlegetett kettős fejedelemség-kérdéskörét. Erről egyetlen muszlim szöveghagyomány tájékoztat, amely számos különböző változatban maradt fenn, és amely al-Dzsajhání számánida miniszter mára elveszett munkájára megy vissza. E szövegek közül került elsőként a figyelem előterébe az egyik, Ibn Rusztáé, majd annak egy – véleményünk szerint kevéssé meggyőző értelmezése vált uralkodóvá a magyar kutatásban 120-130 évvel ezelőtt.
Erre épült azután a kettős fejedelemség, majd a szakrális királyság elmélete.

B. Szabó János és Sudár Balázs a Budapesti Történeti Múzeum történészei (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)
– Önök szerint viszont nem így történhetett?
– B. SZ. J: Véleményünk szerint nem. A magyarokról és magáról a steppei világról a 19. század végén nagyon keveset tudtak a kutatók. A kazárokról több forrás maradt fenn, ezért hozzájuk igyekeztek kötni a magyarságot és az államszervezetet.
Csábító volt a kazár párhuzam átültetése a magyarokra, de meglátásunk szerint ez a prekoncepció volt az, ami zsákutcába vezette a magyar őstörténet-kutatást.
– S. B: Ráadásul egy másik forrásban, a Birodalom kormányzásáról című bizánci munkában szerepel egy magyar méltóságnév, a „gilasz”. Ez pedig meglehetősen hasonlít az Ibn Rusztánál olvasható „Dzslh” (azaz Gyula) névre. Ezért gondolták azt, hogy az arab forrásban szereplő szó valójában méltóságnév. Így viszont két méltóságnév, a kende és a gyula került egymás mellé a szövegben, amiből viszont következett a kettős uralmi rendszer. Szerintünk azonban ez a logika nem megalapozott.
– Miért gondolják ezt?
– S. B: Több okból is. Az elsődleges arab szöveg megfogalmazása tényleg kissé homályos. Nem csak a kései magyar kutatók, de egy középkori perzsa fordító is kettős uralmi rendszert látott bele. A szöveg arab nyelven író felhasználói viszont rendre egyetlen magyar uralkodóról írtak, ahogy egyébként a későbbi fordítók is. Másrészt a gyula szó után nyomozva azt találtuk, hogy sehol sem ismert egyértelmű méltóságnévi használata, tulajdonnévként viszont biztosan létezik: nálunk és a besenyőknél.
Ezért úgy látjuk, hogy Ibn Ruszta szövege valójában egy Gyula nevű magyar kendéről, azaz fejedelemről emlékezik meg.
– B. SZ. J: Fontos megemlíteni, hogy amit leírnak a bizánciak a Birodalom kormányzásáról című műben a magyarokról, az semmiképpen sem feleltethető meg egy kettős fejedelemségkoncepciójának. Egyértelműen az tűnik ki belőle, hogy az általuk ismert magyaroknak csupán egy feje volt: a fejedelem. A többi vezető csak különböző alacsonyabb, adminisztratív funkciót tölthetett be. A bizánci történetírás őket bíróknak nevezi, nem pedig valamilyen „társuralkodóknak”.
Azaz a magyarokról szóló források áttanulmányozása arra enged következtetni, hogy szó sincs bennük kettős fejedelemségről.
– A magyar krónikás hagyomány szerint Álmos volt a magyar fejedelem, azokban nem szólnak másról.
– S. B: Igen, sőt azt is mondják, hogy korábban nem volt ilyen méltóság. Ezt mondják a bizánci források is. Így viszont nem nagyon van helye egy kettős hatalmi rendszernek, ami ráadásul egy bonyolult történeti fejlődés eredményeképpen szokott létrejönni, és nem egy kezdeti államszervezési megoldás.
– Ha azonban a Gyula nem méltóságnév, hanem egy fejedelem neve, akkor hogy lehet, hogy a magyar krónikák nem említik?
– B. SZ. J: Nos, itt jön vizsgálataink legmeghökkentőbb része: Gyula ugyanis nem Árpád népéhez tartozhatott, hanem a magyarság egy másik ágához, ahol szintén mint fejedelem, vezető szerepelt.

Ibn Ruszta: Kelet-Európa népeinek bemutatása (Forrás: B. Szabó János–Sudár Balázs: Gyula népe in. Dentumoger II.)
– Hogy lehetséges ez?
– B. SZ. J: Közismert, hogy Árpádékkal nem minden magyar érkezett be a Kárpát-medencébe. A bizánci források is megemlítik, hogy a 10. század előtt a magyar törzsek szétszakadtak és különböző helyekre költöztek.
Ezeknek csak egyik csoportja volt Álmos és Árpád népe, amely a Kárpát-medencében talált otthonra. Gyula pedig egy másik csoport egyik vezetője lehetett.
Azaz Árpád népével egy időben, keletebbre élt a magyarságnak még egy másik csoportja is.
– Azt akarják mondani, hogy azok a szövegforrások, amelyeket korábban honfoglalás előttinek tartottak a kutatók, nem is a honfoglaló magyarok múltjáról, hanem egy másik magyar ágnak a jelenéről számoltak be?
– B. SZ. J: Pontosan. A magyarság a 10. században több helyen élt, ezt mindenki tudta eddig is. Azonban senki sem jutott el oda, hogy a muszlim forrásokat a keleten maradt magyarokhoz kösse, ne pedig közvetlenül Árpád magyarjainak múltjához. Holott időrendben ez az egyetlen logikus megoldási lehetőség a problémákra. Hiszen a muszlim források a 10. század első feléből származnak és egykorú információkat, szerzőket, uralkodókat említenek.
Innentől kezdve pedig nincs ellentmondás: a keleten maradt magyaroknak lehetett Gyula nevű fejedelme, és ez nem befolyásolja az ekkor már a Kárpát-medencében élő Árpád-nemzetség ügyeit.

Kelet-Európa muszlim szemmel a 10. században (Forrás: B. Szabó János–Sudár Balázs: Gyula népe in. Dentumoger II.)
– Nem lehet, hogy a 10. században keletkezett, Dzsajhání által megírt munka korábbi szövegeket is tartalmazhatott?
– S. B: Véleményünk szerint nem. Dzsajhání a 10. század első felében, talán 925-ben halt meg, és a 892-ben felvirágzó Számánida Birodalom egyik vezető embere volt. Az övéhez hasonló, általában földrajzi munkáknak tekintett leírások gyakorlati szempontból nézve közigazgatási segédletek, amelyek a jelenről szóltak. Politikai földrajzi leírások a térségről, amelyek a nagyra nőtt muszlim birodalom irányításához voltak szükségesek. A „belső”, országon belüli információk mellé néha „külsők” is járultak, amennyiben ezek valamiért érdekesnek tűntek, de ezek általában egy-egy információforrásra vezethetők vissza.
A másik magyar csoport is ezért tűnhetett fel, a Számánidákkal kereskedő volgai bolgárok katonailag igen erős szomszédaiként.
A történeti környezet alapján úgy látjuk, hogy Dzsajhání forrása a 9. század legvégén vagy a 10. század elején gyűjthette az információit. Azaz e forrás nem a Kárpát-medencébe költözés előtti viszonyokról, hanem a honfoglalás utáni időszakról szól. Ebből adódik az, hogy az nem a honfoglalókról, hanem a keleten maradottak egyik csoportjáról számol be.
– Ha a magyarság már a Kárpát-medencébe költözés előtt szétvált két részre, akkor mi is történt velük?
– B. SZ. J: Nem két részre vált a magyarság, hanem a források szerint legalább háromra. Egyiküket vezette Álmos, a másiknak a vezetője lehetett Gyula, akinek a népe az Etil, azaz a Volga partjától nyugatra élt.
A magyar törzsek harmadik ága – amelyről a bizánciak szintén beszámolnak – valószínűleg a Kubáni-alföldön, a Fekete-tenger keleti partja mellett élhettek.
Senki sem tudja megmondani, hogy a vándorlás hogyan zajlott és hogy a magyarságot hogyan is érintette. Tudjuk, hogy volt egy muszlim történeti munka, ami éppen ennek a nagy vándorlásnak a történetét írta le, de az sajnálatosan elveszett…
Hogy mi történhetett Gyula népével és melyek B. Szabó János és Sudár Balázs kutatásainak további részletei, hamarosan kiderül interjúnk folytatásából.
Tóth Gábor
A muszlim krónika, amely a magyar őstörténet számára is hasznos lehet
Szent István a sztyeppei országépítési logika helyett államot alapított
A címlapképen Árpád birtokába veszi a magyar földet. 19. század végi metszet (Forrás: Wikipédia.hu)