Így lett magyar király a pogányok elleni küzdelem mártírja
– Nem csak a magyar katonák vonultak a mohácsi síkra, hanem más keresztény erők is. De kik is segítették a Magyar Királyság védelmét 1526-ban?
– II. Lajos nemcsak magyar király volt, hanem egy személyben cseh és horvát is. Értelemszerű, hogy ezekből a tartományokból is érkeztek seregek többezres létszámban. Csehek, morvák, sziléziaiak is.
Sőt, annak ellenére, hogy ekkor Lengyelországgal éppen nem voltunk szövetségben – mégis jöttek lengyel csapatok a magyar királyi kontingensbe.
Ott voltak továbbá az itáliai segélypénzen felfogadott ausztriai és német katonák is. 1526 augusztusának utolsó heteiben ezek az erők alkották a királyi tábort, ők indultak délre, hogy megütközzenek az akkori világ legerősebb hadseregével. 
– Mennyire volt nehéz egy ilyen sereget összetoborozni?
– Egy háborús konfliktusban sohasem könnyű a mozgósítás. A 16. században sem volt az. A katonák összegyűjtése és hadrendben tartása ugyancsak óriási erőbefektetést igényelt. Mindezek pedig iszonyatos költségekkel jártak, így nem véletlen, hogy a sok évtizedes háborús fenyegetettség miatt a Magyar Királyság már állandó államháztartási gondokkal küszködött. Igaz, ez nem volt egyedi, hiszen szinte minden állam jelentős hiánnyal működött.
Ám annak ellenére, hogy 1526-ra nagyon rossz gazdasági körülmények között volt az ország, a magyar politikai elit úgy döntött, hogy felvállalja a csatát a betörő oszmán csapatokkal szemben.
– Miért döntöttek így?
– Mert attól tartottak, hogy ha a következő évben újra jön egy szultáni hadjárat, akkor még egyszer nem lesznek képesek több, mint huszonötezer embert összeszedni és megszervezni az ellátásukat. Óriási logisztikai kihívást jelentett mindezt fenntartani, félő volt, hogy minden évben csak gyengébb erők állnak majd a rendelkezésükre – míg az oszmánok tovább erősödnek. Így a csata vállalása mellett döntöttek.
Mohácsra a kor legnagyobb méretű európai hadserege vonult.
Nem volt nagyobb létszámú sereg sem Angliában, sem pedig Franciaországban. Ha lehet mondani, ez volt az a csúcs, amelyet abban a korban el lehetett érni, még ha ezt Magyarországon máig többen kétségbe vonják, és harminc-negyvenezres sereget kérnek számon. Ők azt mondják, hogy Erdélyben tizenötezer katona állomásozott, de őszintén szólva ez a sereg sem 1526 előtt, sem utána nem látszik.
– Miért volt fontos, hogy a Magyar Királyság akkori feje, Jagelló II. Lajos ott legyen a csatatéren?
– Azért, mert a király személye volt az, aki összetartotta ezt a roppant nagy sereget. Amíg a király a táborban volt, addig senki sem maradhatott otthon. Pedig a vezetők közül többen is – a józanabbak – javasolták a királynak, hogy ne vegyen részt az ütközetben. Ugyanakkor a saját seregének egy része, főleg Tomori Pál tisztjei megzsarolták Lajost.
Ismerte a rá leselkedő veszély nagyságát, mégis úgy döntött, hogy részt vesz a hadjáratban és a csatában.
A beszámolókból tudjuk, hogy az utolsó pillanatig személyesen harcolt az oszmán csapatok ellen. Tisztában volt azzal, hogy ő is meghalhat – ami végül az ütközet után néhány órával valóban meg is történt. 
– Daliásan viselkedett, a közvélemény mégsem így ítéli meg őt.
– Igen, II. Lajos 1526-ban egy húszéves fiatalember volt, akivel az utókor igen mostohán bánik. A mai napig egy ostoba, szerencsétlen tutyimutyi királyként mutatják be, aki képes volt egy szemmel alig látható vízfolyásba, a Csele-patakba belefulladni. Az igazság azonban nem ez. II. Lajos tudta jól, hogy mekkora a veszély. Tudta, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a Nándorfehérvár elvesztése óta egyre csak növekedő oszmán fenyegetést megakadályozza. Egyben kellett tartani az országot és meg kellett védeni a külső ellenségtől. Habár öt éve házas volt, gyermeke még nem született. Tudta, hogy óriási veszély a királyság számára, ha a harctérre indul, hiszen nincs törvényes örökös – az pedig anarchiába süllyeszthet egy országot, ha a király odavész a csatatéren.
Úgy tűnik, hogy Lajos felmérte mindezt, és a középkori lovagi eszménytől is hajtva felkészült a pogányok elleni küzdelem mártírjának a szerepére.
– Közeleg a vereség 500. évfordulója. Milyen módon lehet kutatni e nagy jelentőségű eseményt?
– A mohácsi csatavesztéssel kapcsolatosan a történeti források jelentős része már feltárt. Ugyanakkor a régi iratokat ismét elő kell venni, újra kell értelmezni azokat, hogy mit is jelenthetnek. Hiszen a fennmaradt iratok döntő többsége nem a megörökítés szándékával íródott, hanem a hadjárattal kapcsolatos, gyakorta csak triviális dolgoknak a lenyomata.
Például pár száz év múlva mit tudnának megmondani rólunk, ha csak a bankkártyás tranzakcióinkat ismernék?
Mit árul el ez arról, hogy milyen emberek vagyunk, hogy miképpen látjuk a világot? Hasonló helyzetben vagyunk a mohácsi csata forrásait illetően is: egy mozgósítási parancs, egy birtokadomány hogyan is értelmezhető a csata szempontjából?
– Mik lehetnek a legfontosabb kérdések, amelyekre választ kellene találni 2026-ra?
– A történettudománynak voltaképpen három nagy kérdésre kell választ adnia: az egyik, hogy milyen állapotban volt a Magyar Királyság 1526 előtt? Elkerülhető lett volna-e a mohácsi csata?
A másik, hogy az ütközet törvényszerű végkifejlete volt-e a vereség vagy sem?
A harmadik pedig, hogy milyen következményekkel járt a mohácsi csatavesztés a Magyar Királyság számára? Eddig azt gondoltuk, hogy az ország széteséséhez vezetett, de nem biztos, hogy ez így is volt valójában. Ha megnézzük, hogy mi történt Boszniában vagy Szerbiában, akkor azt láthatjuk, hogy azok a királyságok évszázadokra elenyésztek: sosem támadtak fel – mi viszont túléltük.
Nem hódoltunk be, hanem két királyt is választott a magyar nemesség 1526-ban – ez mindenképp jól mutatja az ország vitalitását.
– Mindezek bizonyításához feltételezem kellenének új források is.
– Igen, jól jönnének, ugyanakkor a jelenleg ismert források sincsenek teljeskörűen feltárva. Meg kellene rajzolnunk azt a magyar nemesi társadalmat, amelyik ebben a korban élt, és jobban meg kéne ismernünk uralkodóinkat is:
II. Ulászló, II. Lajos életéről és munkásságáról máig nem született kötet, de nem készültek monográfiák Szapolyai (I.) Jánosról és Habsburg I. Ferdinándról sem!
Mindezek jelentős adósságai a szakmánknak. Modern biográfiák nélkül azonban aligha érthetjük meg a mohácsi csatavesztéshez vezető utakat és azokat az erőfeszítéseket, amelyekkel az ország vezetése megpróbált úrrá lenni a bajokon. 
– Ezekhez lennének még új források?
– Elképzelhető, hiszen nincs kiadva az összes oklevél 1526-ból. A kisebb cseh és német városi levéltárak, kisebb itáliai hercegségek levéltárai szintén rejthetnek olyan iratokat, amelyek segíthetnek jobban megérteni azt, hogy mi és miért történt velünk 1526-ban. Azaz egy nagyarányú forrásfeltárást kellene végezni – ami sok ember, sok idő, sok pénz –, de mindez elengedhetetlen, hogy ha mindezek elemzésével el szeretnénk készülni 2026-ig.
Rossz érzés lenne az 500. évfordulón, ha ezt a munkát nem végeznénk el, mert még egyszer a mi életünkben nem lesz ilyen alkalom, és ez tiszteletlenség az elesettekkel szemben.
– Ha ez a munka elkészülne, mire is kaphatnánk választ?
– Arra, hogy ezeknek az embereknek, akik az életüket áldozták a királyságért, volt-e más lehetőségük, volt-e más választásuk? Lehetett volna történelmünknek egy másik kimenetele, vagy az oszmán előretörés elkerülhetetlen volt? Ma az látszik, hogy ezek az emberek pontosan tudták, hogy mi vár rájuk. Tudták, hogy egy sokkal nagyobb ellenséggel kell felvenni a harcot, tudták, hogy kevés esélyük van a győzelemre.
Megtehették volna, hogy visszavonulnak, vagy valahogy elkezdenek egyezkedni a szultánnal, de nem tették.
Mert hittek magukban, és vállalták az egyenlőtlen küzdelmet. Meg voltak győződve arról, hogy ezzel még mindig jobbat tesznek az ország számára – még ha ez saját életük végét is jelenti – mintha félreállnának és behódolnának egy olyan külső idegen agresszornak, mint amilyen az Oszmán Birodalom 1526-ban volt.
Nekik állít emléket a Mohácsi Nemzeti Emlékhely, róluk szól a Janus Pannonius Múzeum, a Szegedi Tudományegyetem és a Duna–Dráva Nemzeti Park közös projektje a tömegsírok feltárásával, ami Európában egyedülálló, és róluk kell hogy szóljon az emlékhelyen megvalósuló látogatóközpont is.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Wikipedia.hu
