A kézműveskedés gyógyír a bajra!
– Évtizedek óta tart kézműves foglalkozásokat, hogyan látja, a jövő szakemberei meg tudnak majd élni a választott mesterségükből?
– Az elmúlt években azt tapasztaltam meg, hogy nem feltétlenül azért jönnek az emberek kézművességet tanulni, mert ebből szeretnének megélni. Hanem azért, mert szükségük van a kreativitásra, az alkotás élményére és egy közösségre, amely feloldja az egyre inkább elmagányosodó világunkat.
Azaz a kézműveskedésben sokaknak nem a pénzszerzés a fontos, hanem valaminek a megteremtése, és annak az öröme.
Nagyon sok tehetséges, jó fizetésű csúcsmenedzser, informatikus, ügyvéd látogatja ezeket a foglalkozásokat. Szükségük van az alkotásra, egy másfajta, kreatív közösségre azért, hogy ne égjenek ki. A kézműveskedés során mindig egy lelki többletre is szert tesznek, ami sokakat átsegít az életközepi válságon, vagy éppen a multik mindennapos kiszipolyozásán.
– Akkor elsősorban a középkorúak keresik a kézműves foglalkozásokat?
– Igen, de nemcsak ők, fiatalok is, mivel a kreatív tevékenységre mindenkinek szüksége van. Járnak hozzám idősebb emberek is. Vannak, akik friss nyugdíjasként valami újat akarnak kezdeni, és vannak nagyon idősek is. Nekik gyakorta ez az egyetlen közösségük, az „ürügy” amiért kimozdulnak az otthonaikból. Egy ilyen hosszú, járványokkal teli időszak után ez nagyon fontos.
Az alkotás és maga a közösségi lét egyaránt gyógyít.
Van egy idősebb hölgy az egyik csoportomban, aki Parkinson-kóros. Remeg a keze, de amikor koncentrálnia kell egy keresztszemes hímzésnél, akkor csodákat tud művelni: nem remeg, képes megtenni azt, amit mások is.
– Gyerekek számára is jó a kézműveskedés?
– Természetesen. Én elsősorban felnőttekkel foglalkozom, de a legifjabbak számára a különböző készségfejlesztésekhez nélkülözhetetlenek a hagyományos mesterségek alapjai. A szövés, fonás, agyagozás fontos fejlesztői a gyermekeknek. Nemrégiben egy budapesti zeneiskolában tapasztaltam meg, hogy kialakítottak egy kézműves termet, mivel a mai 6-7 évesekkel már nem tudják a hangszeres népzene oktatását elkezdeni, mert annyira nincs kézügyességük.
Az ujjaikban egész egyszerűen nincsen meg az a finommotorika, ami pár évtizede még természetes volt.
Így ma gyakorta először a kézművességgel fejlesztik a gyermekeket, és csak utána kezdődik a hangszeres oktatás. 
– Akkor ma a mesterségbeli tudásból nem igazán lehet megélni?
– Vannak olyan kézművesek, akik képesek a tehetségükből eltartani magukat és családjukat, de nem könnyű hivatás ez. Ma egy kézművesnek nagyon sok tehetséggel és az élet különböző területein szerzett tapasztalatokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy megéljen. Magas színvonalon tervezni, alkotni, menedzselni és értékesíteni egyszerre, igen nehéz. Régebben, a szövetkezetes világban a mesterembernek termelni kellett, az értékesítést pedig a szövetkezet végezte.
Nem volt az sem könnyű világ, mivel nem kaptak sok pénzt a mesterek, de legalább az értékesítés és a kereskedelem többletmunkái alól mentesültek.
Ma egy kézművesnek dizájnernek, kereskedőnek és egy picit showmannek is kell lenni ahhoz, hogy egy vásáron, termékbemutatón az ő termékeit válasszák. Ritka az olyan mester, aki mindezekkel a képességekkel rendelkezik.
– Van egyáltalán fizetőképes kereslet ezekre a kézműves termékekre?
– Huszonöt évvel ezelőtt a Mesterségek Ünnepén annyi bevétele volt egy-egy kézműves mesternek, hogy abból fél évig megélt. Mára azonban ez gyökeresen megváltozott. Sok lett a mester is, és talán meg is szűnt egy kicsit a kereslet is.
További nehézséget jelent, hogy a vásárszervezők is lényegesen több helypénzt kérnek el a kézművesektől.
Ott, ahol a nyersanyag és élőmunka igénye nem olyan magas költségű, azokban az esetekben még az átlagember meg tudja vásárolni a termékeket. Azonban más esetekben nemigen.
Ugyanakkor a fogyasztóknak is be kell látniuk, hogy a helyi termékek nem csak a házi lekvárok és a szappanok lehetnek. 
Ha belegondolunk egy munkaidőigényes áru estében – legyen az egy hímzett, vagy csipke munka – azoknak az ára mindig magas lesz, mivel nagyon sok idő alatt készülnek el. Ezt a vásárlók egyre kevésbé fizetik meg. Hasonló nehézségekkel küzdenek a faművesek és a bútorkészítők is, mivel nincs igazán piacuk. A fa alapanyaga drága, és Magyarországon többnyire nincs fizetőképes kereslet a termékeikre.
– Nyugat-Európában a kézművesség nem a népi hagyomány, hanem az „öko–hippi–alternatív” kultúra jegyében telik. Így lesz ez Magyarországon is?
– A 70-es években mi voltunk a magyarországi „hippik”, az úgynevezett „nomád nemzedék”, akik visszafordultak az archaikus kézműves termékekhez. Úgy gondolom, hogy az alternatív kultúra minden korban tud a saját, korábbi rétegeihez is nyúlni. A mi generációnk is így tett. A népi, hagyományos mesterségek felé fordultunk, és a természetes anyagok felhasználását tűztük ki célul úgy, hogy ezeket a tárgyakat elsősorban használni is lehessen.
Ez a gondolkodás ma is létezik, hiszen sok környezettudatos ember nem kívánja tömegtermékekkel körülvenni magát, és figyel arra, hogy hazai, helyi termékeket vásároljon.
Szerintem sok emberben megvan ez az igény, más kérdés, hogy képesek-e megfizetni azt. A jövőben sok függ attól is, hogy milyen lesz a világtrend, milyen értékek és normák mellett fogunk élni, mely mesterségeket éltetjük tovább. A lehetőség megvan arra, hogy a népművészet fenntartható legyen a 21. századi Magyarországon is.
Tóth Gábor
Az ismeretlen magyar játékkészítő, akinek a replikáin felnőttünk
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu
